József Attila

A SPENÓT

 

Nagy, méla bánat alvad a szivemben

A tányér fenekén meg a spenót

Mint vén kisasszony, nyugovóra hajolt

Porcellán-álmu kínos enyhületben

 

Bús gőze száll, mint sóhajtás ha lebben

Vánnyadt ajakról várva a hajót,

Melyről az irígy, szűk szavú derót

Húsz éve adott hírt, csóknál is szebben.

 

Azóta vár szegény a sír-gyomorra,

És lassan süllyedeznek a napok,

Ó szerelem, tejföl, tojás és orja!

 

Kit szalvétámba titkon kaparok,

Mig szívemről verejték-csöpp aláhull,

Mint bús magad a szenvedő kanálrul.

József Attila

ÓDA

(részlet)

 

És a törékeny lombok alatt a kegyetlenség és a jóság;

nap süt, homályló északi fény borong –

tartalmaidban ott bolyong

az öntudatlan örökkévalóság.

 

Milyen magas e hajnali ég!

Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség.

El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog,

ver a szivem.