LOLA

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is egy bokor mögül fogom ezt írni. Annyira rettegek. Mi történne, ha a levelek rezgése elárulná a rejtekhelyem. Az imént szemtanúja voltam egy gyilkosságnak. Csak egy nyugodt helyre vágytam. Ez volt az oka, hogy a hintát választottam ezen a késő éjszakán. Azonban arra nem gondoltam, hogy tábortársam Fanni is kiszökik a hátsó kertbe. Egy fura alakkal találkozott. A férfi hátulról közelítette meg a lányt. Azt nem hallottam mit mondott neki, viszont Fanni rideg tekintettel fordult felé. Még veszekedtek egy darabig. Aztán az idegen derékon kapva elráncigálta őt az elhagyatott hotel algával borított medencéjéhez. Teljes erővel a víz alatt tartotta amíg a buborékok el nem fogytak. Azt hittem vége van, de tévedtem. A testét kirántva, és a földre teperve meggyalázta a lányt. Vélhetően Fanni ekkor már nem élt, de az elkövető még leszúrta őt. Ezek után úgy éreztem menekülnöm kell, ezért bújtam el a bokorban.

Illusztráció: Klebercz Kriszta

Másnap reggel nyomozók lepték el a tábort. Az éjszakai forgolódások után, szükségem volt egy kávéra a büféből. A fő nyomozó a medence szélénél nézte a tetemet. Éreztem, hogy el kell mondanom a tegnap történteket. Csalódnom kellett magamban. Akárhogy is szerettem volna elmondani a saját szemszögemből, amit láttam, egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Tovább suhanva, inkább megvettem a… miért is indultam el? Mindegy.

Ahogy elhaladtam a padok mellett vissza a szobába, éreztem a többiek furcsa pillantását. Sokan nem is figyeltek, sőt talán még most se tudják ki vagyok. Az elején próbáltam beilleszkedni, de valahogy sosem sikerült.

Tudnod kell pár éve szörnyű esemény történt velem és a családommal. Karácsony havában a nagymamámhoz utaztunk ünnepi vacsorára amikor egy éles kanyarban a kocsi kerekei megcsúsztak és egy fának csapódtunk. Az egész az én hibám volt, mert elvontam a szüleim figyelmét. Meghaltak. Én azóta memória zavarban szenvedek. Emiatt kell mindent leírnom ebbe a naplóba.

„Emlékszem, öt éves lehettem, mikor egy délutánon a játszótéren, pillangót kergetve elestem. Keservesen sírni kezdtem, a lehorzsolt könyökömet fájlalva. Apukám odafutott hozzám, és a kezébe kapva elkezdett forogni velem. A sírásból egyből nevetés lett. Anyukám mosolyogva jött utánunk a dombtetőre majd versenyezve futottunk le róla.”

A baleset előtti életem, egy tündérmesének tűnt a mostanihoz képest. Nagyon sok barátom volt, köztük a legjobb barátnőm Fanni. Igen, az a Fanni, akit láttam meghalni. És ott volt nekem az egyetlen fiú, akibe valaha is szerelmes voltam, Erik. A szüleim halála után Fanni és a többiek nem tudták kezelni a helyzetet. Erik egy darabig kitartott mellettem, de miután egyre kevesebb dologra emlékeztem, otthagyott. Miután kijöttem a kórházból a nagyszüleimhez akartam menni, de ők túl idősek voltak ahhoz, hogy még engem is ápoljanak. Ezért nevelőszülőkhöz kerültem. A pót-szüleim mindent megtesznek értem, de az igazi szüleimet senki se tudja helyettesíteni. Az ő ötletük volt ez a tábor, hogy egy kicsit kimozduljak a komfortzónámból.

„Éppen vadász szezon volt én pedig az erdőben sétálgattam. Amikor egy fiút láttam. Kócos haja szemébe lógott miközben a puska kukkolóján keresztül nézett egy hím szarvasra. Nem hagyhattam, hogy ilyen vége legyen ezért beálltam elé és a fegyver közé. Erik meglepetten nézet rám, aztán ledobta a fegyvert. Így találkoztunk először.”

Mikor megérkeztem a táborba és megláttam Fannit azt hittem majd minden újra a régi lesz. De ő nem kért belőlem. Én pedig elvesztettem a reményt, hogy valaha megint barátaim lesznek. A halála mégis megrázott. Ezért döntöttem úgy, hogy segítek a nyomozásban, egyfajta végtiszteletet adva a volt legjobb barátnőmnek.  Elterveztem, hogy odamegyek a fő nyomozóhoz és elmondom neki mit láttam.

Schuller Vivien, Vas Eszter