„Mosolygok, és élvezem, hogy élek” – Torma Viktóriával, a tábor legjobb filmrendezőjével beszélgettünk

Hihetetlennek tartja, hogy a tábor kilenc napja alatt két kisfilmet is megrendezhetett, holott már előtte ennél sokkal hihetetlenebb teljesítményeket tett le az asztalra. Kamaszként megküzdött egy halálos betegséggel, leérettségizett, utána diplomát szerzett, most ismét iskolapadba ül, közben folyamatosan filmez – és mindig mosolyog. Torma Viktória idén a legjobb filmrendező szakmai díját kapta meg a táborvezetőségtől. Herczeg Zsolt beszélgetett vele.

– Dolgoztam veled a táborban, statiszta voltam a westernfilmedben. Imponált, hogy miközben rendezőként kellőképpen tudatos, eltökélt, koncentrált és szigorú voltál, mindenkinek meghallgattad a javaslatait és a tanácsait. Csapatjátékos vagy?

Torma Viktória: Abszolút csapatjátékosnak tartom magam. Szeretek másokkal együtt dolgozni, ez a filmkészítésnél egy fontos aspektus. A tábori westernfilm volt életem első komolyabb rendezése. Nem tanultam a rendezést sehol korábban, így természetesen voltak olyan dolgok, amiket nem tudtam, hogy miként kellene helyesen csinálni. Ebből adódóan sok jó tanácsot kaptam, amit igyekeztem mindig meghallani és alkalmazni. Természetesen voltak olyan elképzeléseim, amikhez ragaszkodtam, de szerintem ez belefér.

– Mi a jó a filmrendezésben?

T. V.: A nagyon személyes és kreatív folyamat. Életre kell kelteni egy forgatókönyvet, át kell adnunk a történetet a nézőknek. Egy jó film érzelmeket vált ki, gondolkodásra ösztönöz. Ez egy rendező számára hatalmas motiváció. Egy forgatás során rengeteg váratlan helyzet adódik, gyors és kreatív megoldásokra van szükség. Ez a kihívás számomra nagyon vonzó. Izgalmas, változatos. Nem is kell ennél több.

– Milyen produkciókban, forgatásokon vettél részt eddig?

T. V: Az egyetemi éveim alatt számos kisebb projektben részt vettem, riportokat, interjúkat készítettem. A gyakorlati szemeszterünk legnagyobb projektjeként egy dokumentumfilmet forgattunk a pécsi származású Breuer Marcell életéről és munkásságáról, amiért, mint nemrég kiderült, szaktársaimmal PTE Kultúráért Díjban részesülünk. Tavaly nyáron lehetőségem volt közreműködni a TV2 „Hazatalálsz” című napi sorozatának 2. évadában, ami egy hatalmas élmény volt számomra. Ez volt a legelső nagy volumenű forgatás, amiben részt vettem. Rengeteget tanultam, és sok jó embert ismertem meg.

– Az nem zavar, hogy a színészeket sokkal többen ismerik és ünneplik, mint a rendezőket?

T. V.: Ha ezt a kérdést az egyetemi tanulmányaim előtt tetted volna fel nekem, valószínűleg azt válaszoltam volna, hogy de, zavar. Mostani fejjel már az ellenkezőjét gondolom. A színészek állnak a közönség előtt, az ő arcukat látják a nézők, ezért természetes, hogy ők kerülnek reflektorfénybe. A rendezők munkája inkább a háttérben zajlik, és bár kevésbé ismertek, az ő szerepük legalább olyan fontos a film egészének szempontjából. Az igazán elkötelezett filmesek és szakértők tisztában vannak a rendezői munka jelentőségével, így aki ezen a területen tevékenykedik, másfajta elismerésre vágyik. Mindenki más-más szempontból értékeli egy alkotás hozzájárulóit, és ez így van rendjén.

– Kit tartasz a valaha volt legnagyobb filmrendezőnek, és miért?

T. V.: Nem tudnék egyetlen rendezőt kiemelni, akit a valaha volt legnagyobb rendezőnek tartok, mert a filmes világ annyira sokszínű, hogy minden rendező valami más módon alkotott maradandót. Így szerintem a legnagyobb filmrendező nem egyetlen személy, hanem azok az alkotók mind, akik a saját területükön maradandót hoztak létre.

– A TikTok tönkre vágja a mozit?

T. V.: Annyiban igen, hogy a TikTok-fogyasztók egyre inkább hozzászoknak a rövid, pörgős tartalmakhoz, így egy hosszabb, elmélyülést igénylő film nem feltétlenül vonzza őket, nem bírják nyugodtan és figyelemmel végignézni. A legkedvezőtlenebb hatáss al a mozira szerintem inkább a streaming platformok vannak. Könnyen elérhetővé válik rengeteg film és sorozat, így sokan ezt a kényelmesebb alternatívát választják. Inkább leülnek otthon a tévé elé, mintsem elmenjenek a moziba. Nem vagyok álszent, természetesen én is használom ezeket a platformokat, azonban egy moziélményt szerintem nem lehet pótolni. Vannak olyan filmek, amik igenis megérdemlik, hogy az ember ne egy laptopon nézze meg őket.

– Pécsi vagy, most végeztél az ottani egyetemen, Milyen szakon és mihez kezdesz a diplomáddal?

T. V.: A Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karán tanultam televíziós műsorkészítést. Sokat gondolkoztam a tizenkettedik osztályban, hogy milyen irányt válasszak továbbtanulás szempontjából, végül erre esett a választásom. Szerencsére jól döntöttem. Sokat tanultam, és hatalmas alapot ad a későbbi tanulmányaimhoz. Idén szeptembertől ugyanis visszaülök az iskolapadba, a Kaposvári Egyetemen fogok mozgóképkultúrát, azon belül is rendezést tanulni.

– Én 28 éves koromig kibírtam, és nem költöztem Budapestre Hódmezővásárhelyről. Mit gondolsz, egyszer te is a fővárosban kötsz ki, vagy megtarthat téged a gyönyörű Pécs?

T. V.: Számomra már az is furcsa, hogy Kaposvárra költözöm. Amíg a Kaposvári Egyetemen tanulok, maradok Pécs közelében, de tudom és látom, hogy ezen a területen a legtöbb lehetőség Pesten van, így elképzelhető, hogy 23 évesen én is ott kötök majd ki.

– Amikor nem filmezel, szóval a szabadidőben, akkor mit csinálsz? Akkor is filmezel?

T. V.: Lényegében igen, akkor is filmezek. Viszem magammal a kamerámat, és forgatom, amit meglátok. Szeretem fejleszteni magamat, így próbálok mindig alkotni valamit. Természetesen azért nem csak forgatok. Újabban rákaptam a krimiolvasásra. A filmek közül is egy jó krimire bármikor vevő vagyok, és mint kiderült, ez a könyveknél sincs másképp. Szeretem elképzelni olvasás közben, hogy mit hogyan forgatnék le, milyen plánokban, milyen színészekkel. Ez egy izgalmas kombináció.

– A DUE-táborra hogyan akadtál rá?

T. V.: Egy egyetemi projekt keretén belül riportot készítettünk egy hajléktalan párról, akiknek a Pécsi Tudományegyetem építész hallgatói építettek lakható házikót. A programsorozat a „Lakni Kell!” nevet viseli, erről készítettünk egy 4 perces riportot. A felkészítő tanárunk küldte el a DUE pályázat linkjét, hogy ha van kedvünk, küldjük el oda. Ezzel a riporttal személy szerint sokat dolgoztam, és érdemesnek gondoltam a pályázásra. Álmomban sem gondoltam, hogy esélyünk lehet megnyerni a pályázatot, de végül csak elküldtem. És hát, a többi pedig már történelem…

– Én 21 évesen voltam először DUE-táborban, szóval ismerem azt a speciális érzést, amikor az ember nem 15 évesen kerül be, hanem felnőttként. A táborvezetőség tagjai között vannak egykorúak, körülötted kisebb gyerekek szaladgálnak – furcsa volt? Hogyan élted meg?

T. V.: Számomra ez egyáltalán nem volt furcsa. Személyiségemből adódóan, úgy gondolom, hogy jól tudok kommunikálni az emberekkel, legyen 81 vagy éppen 11 éves az illető. A táborvezetők és a táborozók között abszolút egyenrangú kapcsolatot éreztem, csak tehetséges és tanulni vágyó fiatalokat láttam magam körül.

– Jól érezted magad táborban?

T. V.: Nagyon! Minden várakozásomat felülmúlta. Éreztem, hogy jó lesz, na de hogy ennyire, arra nem számítottam. Hihetetlen, hogy kilenc nap alatt kettő kisfilmet is rendezhettem. Hatalmas élményt és motivációt adott nekem ez a tábor.

– Kik lettek a legjobb DUE-s barátaid?

T. V.: Hú, jó kérdés! Nem tudnék kiemelni senkit. A videós csoport tagjait, akikkel együtt dolgoztam a filmeken, nagyon megszerettem. Jó volt ennyi motivált emberrel együtt tanulni. Bár még nem tartom magamat idősnek, az ismeretlenekkel való egy szobában alvástól az elején nagyon féltem. Aztán beköltöztem két szobatársamhoz, akik ugyanolyan habitussal rendelkeznek, mint én. Jellemző rám, hogy a velem való társalgás mélyebb szakaszában eljön az a pillanat, amikor töméntelen mennyiségű szóviccet zúdítok a másikra. Na, nálunk ez öt perc beszélgetés után meg is történt. Minden percét élveztem. Ők már nem biztos…

– Mi a legfontosabb neked egy barátban?

T. V.: A legfontosabb egy barátban számomra az őszinteség és a megbízhatóság. Olyan ember, akire mindig számíthatok, aki mellett önmagam lehetek, és akivel kölcsönösen támogatjuk egymást. Fontos a humor. Amikor meg tudok nyílni, egy teljesen más személyiségem bontakozik ki. Fontos, hogy egy barát ne csak a jó időkben legyen mellettem, hanem akkor is, amikor nehezebb időszakot élek. A betegségem és az azt követő időszak is megmutatta, hogy kik is az én igazi barátaim.

– Mit csinálnál másképp, ha táborszervező volnál?

T. V.: Szerintem semmit. Amennyit én a kilenc nap alatt megtapasztaltam, az számomra nagyon pozitív élmény volt, így nem látok olyan dolgot, amin változtatni kellene. Habár őszintén: annyira megzavarodtam attól, hogy rendezhetek, hogy folyamatosan azokon a dolgokon gondolkoztam, amiket meg szeretnék valósítani, így sokszor a saját kis világomban találtam magam. Ez is azt bizonyítja, hogy inspirálóan hatott rám a közeg, és minden a helyén volt.

– A Facebook-oldalad nyilvános bejegyzéseiből úgy látom, hogy összetartó, szeretetteli családban élsz, és például az anyukád nagyon büszke rád, ahogyan a versenytáncos testvéredre is. Édesanyád a legnagyobb szövetségesed?

T. V.: Abszolút. A családban nem volt még példa arra, hogy valakit a filmes pálya érdekeljen. Édesanyám is meglepődött ezen, nem is nagyon tudta, hogy milyen irányba lehet elindulni. A betegségem alatt rengeteget beszélgettünk, közelebb hozott minket az az egy év. Folyamatosan ott volt mellettem, segített, néha én vigasztaltam őt, néha ő engem. Nem látott bele ebbe a filmes életbe, mégis segített megtalálni a megfelelő szakot, mert tudta, hogy én ezt szeretném. Sok olyan feladatom volt az egyetemen, ahol szükségem volt szereplőkre a videókhoz. A szaktársaim ezeket mind egymással oldották meg a szünetekben. Az én családom maximálisan támogatott ebben is, nagyszüleimtől kezdve a testvéremen át sokan szerepeltek a videóimban. Sokat köszönhetek nekik, hiszen miattuk tartok itt, miattuk vagyok olyan, amilyen.

– Most is megemlítetted, és a közösségi médiából is tudom, hiszen nem titkoltad, sőt tudósítottál róla, hogy nagyon fiatalon egy nagyon súlyos betegséggel küzdöttél meg. Nyilatkoztál, írtál, fotóztál, filmeztél erről, szerintem csodálatra méltó nyíltsággal és életigenléssel. Aki akarja, utánanézhet. Engem az érdekel, hogy egy ilyen trauma idejekorán felnőtté teszi az embert?

T. V.: Ez a betegség mindenképp felnőtté tett bizonyos értelemben, hiszen 16 évesen olyan kérdésekkel és félelmekkel kellett szembenéznem, amikkel az emberek többsége csak jóval később találkozik, ha egyáltalán találkozik. 16 éves korában az ember általában még a tanulással, a barátokkal, az első szerelmekkel és a bulizással foglalkozik, nem pedig az életéért harcol. A sok fájdalom, a bizonytalanság és a mulandóság közvetlen megtapasztalása felgyorsítja az érési folyamatot. A betegtársaim között számos gyógyulás mellett, sajnos volt, akinek nem sikerült… Amikor kiderült a végső diagnózisom, kitűztem magam elé egy célt: „Szeretnék az osztálytársaimmal együtt elballagni és leérettségizni.” Végig ez volt előttem. Sosem gondoltam arra, hogy nem fog sikerülni. Pozitív tudtam maradni még a nehéz pillanatokban is. A jó pillanatokban pedig tudtam mosolyogni. Jövő decemberben jár le az öt év utókezelés. Ha addig minden rendben, hivatalosan is gyógyult leszek. Addig pedig továbbra is ugyanezt követem: mosolygok, és élvezem, hogy élek.

– Mit tanultál meg a betegséggel folytatott küzdelemből?

T. V.: Rengeteg mindent. Például azt, hogy a kitartásnak és a pozitív hozzáállásnak hatalmas ereje van. A családom, a barátaim, az orvosok, a nővérek, mindenki megmutatta, hogy mellettem állnak, és támogatnak, hogy hisznek bennem. Ez nagyon sokat jelentett. Tudom, hogy nekem sem volt egyszerű ez az egy év, viszont nekik is legalább ennyire nehéz volt. Ami talán a legfontosabb tanulás volt, hogy mindig figyeljek magamra, higgyek magamban, és legyek büszke magamra.

– Szerinted mi a mai fiatalok három legnagyobb problémája?

T. V.: Online kapcsolatok a személyes kapcsolatok helyett, céltalanság, bizonytalanság a jövővel kapcsolatban.

– Szerinted mi az a három dolog, amit az idősek képtelenek megérteni, elfogadni a fiatalokban?

T. V.: Az idősebb generáció sokszor nem érti meg, hogy a fiatalok életének központi része a digitális technológia és a közösségi média. Furcsa nekik, hogy szinte mindent el lehet online intézni, az ő idejükben az offline kommunikáció volt a megszokott. Hozzáteszem, mamám is fejlődik, már tud képeket küldeni a Messengeren. A fiatalok körében egyre népszerűbbé vált a vegetáriánus vagy vegán étrend, amellyel szemben az idősebb generációk, akik a húsalapú étrendhez szoktak, meglehetősen szkeptikusak. Végül pedig szerintem nehezen értik meg a gyorséttermi étkezés és a házhoz rendelés népszerűségét; ők a hagyományos, otthoni főzést preferálják.

– Mi hisszük, hogy tudunk még neked adni élményt, tudást, ahogyan te is nekünk. Te is így látod? Visszajössz még?

T. V.: Mindenképpen. Rengeteg új dolgot tanultam és tapasztaltam a kilenc nap alatt, azonban biztos vagyok benne, hogy tudnék még… Igyekszem az itt megszerzett tudást a következő évben hasznosítani, hogy egy év múlva tapasztaltabban térjek vissza. Találkozunk jövőre!

– Villámkérdések a végére. Vígjáték vagy dráma?

T. V.: Dráma.

– Tervezés vagy improvizáció?

T. V.: Tervezés.

– Sok vágás vagy hosszú snittek?

T. V.: Sok vágás.

– Közönségfilm vagy művészmozi?

T. V.: Közönségfilm.

– Fekete-fehér vagy színes?

T. V.: Színes.

– Futás vagy úszás?

T. V.: Futás.

– Reménykedés vagy cselekvés?

T. V.: Cselekvés!