Álmok nyomában kontinenseken át – Tótfalusi Fanni, a tábor legjobb hírolvasója

Idén szerezte meg a diplomáját a Budapesti Corvinus Egyetemen, de tanult már Norvégiában és Argentínában is. Most éppen az Amerikai Egyesült Államokban értük utol, ráadásul pont a születésnapján Tótfalusi Fannit, a 2024-es balatonkenesei DUE-médiatábor „Legjobb hírolvasó” elnevezésű szakmai díjának kitüntetettjét, aki mesteri szinten hímez, de Herczeg Zsolt kérdéseire válaszolva egyszer sem hímezett-hámozott.

– Boldog születésnapot! Nem itthon ünnepled, hanem az Amerikai Egyesült Államokban. Hogyan keveredtél oda?

Tótfalusi Fanni: Köszönöm szépen! Gyermekkori álmom volt, hogy egyszer elutazhassak az USA-ba. 10 éves korom óta fantáziálgattam arról, hogy lássam New Yorkot és a keleti part szépségeit. Évekkel később is még csak álom maradt mindez, viszont felmerült, hogy ha ötös lesz a matek érettségim, akkor elmehetnénk oda nyaralni. Akkor nem hittem el, hogy komolyan gondolja ezt apukám, de mivel inkább humán beállítottságú vagyok, jó ösztönzés volt nemcsak az ötös érettségiért, hanem az álmomért is küzdeni. Végül kitűnőre érettségiztem, és emlékszem, alig hittem el, hogy igen, sikerült, és a matek is ötös lett. Sajnos, ez 2020-ban történt, a világjárvány és az utóhatásai miatt nem sikerült elmenni. Idén szereztem meg a diplomám, és úgy éreztük, eljött az idő: ünnepeljük meg az érettségim és koronázzuk meg a diplomám sikerét ezzel az úttal! Nagyon boldog vagyok, hogy teljesült a gyerekkori álmom és hogy itt tölthettem a szülinapom is. Elképesztő volt aznap a gyönyörű fényekkel kivilágított New Yorkot és a felhőkarcolóit látni a Brooklyn hídról.

– Korábban Norvégiában is voltál egy ideig. Ott mi járatban?

T. F.: Az Oslói Egyetemen tanultam a 2023/24-es tanév őszi szemeszterében az Erasmus+ program keretében. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fogom magam kint érezni, mert hiába európai ország Norvégia, eléggé eltérő a kultúra, és Skandinávia egy külön kis zárt régió Európában. Éppen ezért választottam, mert szerettem volna egy olyan országba beilleszkedni, ahová lehet, hogy máshogy nem jutnék el, és nagyon más, mint Magyarország. Szuper érzés volt nemzetközi közegben lenni, ennyi különböző emberrel találkozni, beszélgetni. Szinte az összes kontinensről találkoztam egy-egy emberrel. Az Erasmus programot jó szívvel ajánlom bárkinek, mert nekem is olyan dolgokban volt részem, amelyeket sosem gondoltam volna, hogy átélhetek. Például gleccsert másztam, voltam a fjordoknál, leugrottam egy síugró sáncról, eljutottam az északi sarkkör fölé a 70. fokig, jártam a Lofoten-szigeteken, amit a világ legszebb helyének tartanak, bálnalesen vettem részt, és meg egy jégbárban is buliztunk mínusz 10 fokban. Nem mellesleg sok mindent tanultam a többi nemzetről és kultúráról, kaptam egy másik világképet és egy szélesebb látókört, amiért nagyon hálás vagyok.

– És ha ez nem lenne elég, ha jól tudom, egy ideig argentínai cserediák is voltál. Az hogy sikerült?

T. F.: 2018-ban részt vettem a Rotary cserediák-programjában. Ennek keretein belül két hónapot éltem San Justo városában, Santa Feben, ami Buenos Airestől 600 kilométerre található. Ez egy nagyon élménygazdag időszak volt az életemben. Először is sok minden más volt, hiszen a déli félgömbön máshogyan vannak az évszakok, így én is a nyárból mentem a télbe, ami ott inkább egy mediterrán ősz. Máshogyan étkeznek, mint mi. Érdekes példája ennek, hogy Argentínában rengeteg a szarvasmarha. Mindig megkérdeztem, hogy mit ebédelünk vagy vacsorázunk, ami általában hús volt, ami nekik a marhahúst jelenti különböző elkészítési módokon. A kint töltött idő alatt kétszer ettem csirkehúst, abból egyszer én főztem nekik csirkepaprikást. Továbbá mindig megtartottuk a sziesztát 13 és 15 óra között. Argentínában gyakorlatilag a fogadó családom életét éltem. Jártam iskolába a cserediákommal, hiszen neki, ugye, nem volt nyári szünet. Nagyon izgalmas volt látni, hogy ott hogyan tanulnak a világról, és mi a fontos számukra. Egykori gyarmatországként az ezzel kapcsolatos történelmi események a kiemelkedőek számukra, valamint a függetlenség kivívása. Érdekes volt látni, hogy mi „a világ” a számukra. Az más kontextusban értendő, mint nekünk: náluk az USA van a középpontban. Sokat tanulnak arról az országról, és hozzájuk viszonyítják magukat. A cserediákságom alatt jártam Buenos Airesben, ahol tangóztam is. Elmentünk az Iguazú vízeséshez és az Ördög Torkát is láttam. Ez hatalmas vízesés az argentin-brazil határon zuhog alá, így Brazíliába is eljutottam. Voltunk a dzsungelben is. Argentínában álltam az Iguazú folyó partján, és a bal kezemnél Paraguay, a jobb kezemnél pedig Brazília volt. A családot is nagyon megszerettem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Remélem, fogunk még találkozni, akár Argentínában, akár a világ egy másik országában.

– Milyen tanulságos tapasztalatokat szereztél ezekben az országokban?

T. F.: Nemcsak gyönyörű helyekre jutottam el, de megtapasztaltam a kint töltött idő alatt az ott élő emberek életmódját, életszemléletét és tradícióit. Izgalmas volt felfedezni, hogy ki mi szerint és hogyan él, hogyan látja a világot és az életet. Argentínában megtapasztaltam, hogy lazán és pozitívan fogják fel az életet. Nem igazán aggódnak a problémák miatt. Sokszor azt mondták: „majd holnap ráérünk aggódni!” Szeretik a nagy baráti összejöveteleket, és nagyon sokszor tartanak ilyeneket. Nem hiába mondják, hogy „Viva la Vida!”, azaz „Éld az életet!” Az emberek nagyon nyitottak és barátságosak. Emlékszem, amikor megérkeztem, és a család bemutatott pár embernek, kezet akartam nyújtani, hogy bemutatkozzam és üdvözöljem őket, és ők megpusziltak. A távolabbi ismerősöket is puszival köszöntötték, a köszönéssel pedig együtt járt a „Hogy vagy?” és a „Mi újság?” kérdés. Erre nem feltétlenül vártak választ, de mindig úgy köszöntek, hogy „Hola, ¿Que tal?”, azaz „Szia, hogy vagy?”
Norvégiában visszahúzódóbbnak éreztem az embereket, akik rendkívül fittek és sportosak. Sokat túráztam én is az országban, hiszen elképesztő adottságokkal rendelkezik es gyönyörű tájai vannak. Norvégiában nagyon ismert az mondás, hogy „There is no such thing as bad weather, only bad clothes”, vagyis „Nincs rossz időjárás, csak nem megfelelő ruházat.” Ez abszolút igaz volt az országra. Szakadó esőben is elmentek az emberek futni és túrázni. Még augusztusban is síeltek ilyen gördeszkaszerű síléceken, mert a város nagyon dombos. Hétvégente túrázni jártak, sőt a szabadidejük nagy részét a természetben töltötték. Nagyon közeli kapcsolatot ápolnak vele, és ez érezhető a mentalitásukon is. Szívesebben menni ki, mint moziba vagy szórakozóhelyre, és inkább sportosan öltözködnek, mintsem elegánsan.

– Milyen idegen nyelveken beszélsz?

T. F.: Középiskolában spanyol szakra jártam, spanyolul és angolul beszélek. Norvégiában tanultam norvégot, volt kint nyelvórám mint tárgy, azonban ez egy nagyon alapszint. Tudok kérni valamit a boltban és az étteremben, illetve be tudom mutatni magam – nagyjából ennyi.

– Milyen idegen nyelvet szeretnél megtanulni még?

T. F.: Az elsődleges célom az, hogy ezeket a nyelveket folyamatosan szinten tartsam és használjam. Az legjobb érzés az, amikor egyik nyelvről válthatok a másikra. New Yorkban több latin-amerikaival is találkoztam, például mexikóiakkal vagy peruiakkal, és nagyon jó érzés, amikor angolról válthatok spanyolra, és az anyanyelvükön beszélhetek velük. Meglepődtek, hogy magyarként beszélek spanyolul. Szeretnék norvégból is jobb lenni, akár magasabb szintre is eljutni. Remélem, sikerül. Franciául is szívesen tanulnék.

– Kiváló vagy a hímzésben. Egy 21. századi, világjáró fiatal lány milyen úton jut el egy ilyen hobbiig, amit ennyire magas szinten művel?

T. F.: A beregi keresztszemes egy felső-Tisza-vidéki hímzési technika, amelyet két éve hungarikummá nyilvánítottak. Vásárosnaményból származom, amely a Tisza felső része mellett helyezkedik el, így már gyerekkoromban hallottam erről, és többször láttam kiállított, régi darabokat a vásárosnaményi Beregi Múzeumban. Mindkét nagymamám és dédnagymamám hímzett fiatalkorában, és ezek a darabok a mai napig megvannak a családban. Az oktatómmal egy vásárosnaményi nyári eseményen találkoztam, ahol mások előtt hímzett, és ki lehetett próbálni nála. Egész szép lett, és mondta, hogy tart ilyen szakkört, amelyen szívesen lát. Egy könyvjelzővel kezdtem, majd később két vászontáskát varrtam, sőt neszesszert is, jelenleg pedig egy terítőn dolgozom, ami nagy kihívás. A szakkör keretein belül megőrizzük a hímzés hungarikum jellegét, így csak a múzeumban tárolt ősi minták közül válogatunk, továbbá kizárólag piros és kék színű cérnával varrunk, hiszen a régi világban ezt két színt tudták előállítani. Nagyon szeretem csinálni, mert modernné tesszük a régi mintákat. Rajta van a nevem a táskáimon, és bátran viselem őket bármilyen szetthez és ruhához. Idén nyáron a vásárosnaményi múzeumban kiállították a szakkörösök munkáit, így az én eddigi összes munkám is ott van. Sosem gondoltam volna, hogy valaha múzeumban lesznek kiállítva a munkáim! Nagyon boldog vagyok emiatt. Kikapcsol ez a hobbi, feltölt, és büszke vagyok rá, hogy hungarikum értékű dolgot alkothatok. Úgy érzem, az alkotás szeretete kapcsol a média világához is.

– Ahogyan említetted, idén diplomáztál, mégpedig a Corvinuson. Gratulálok ehhez is. Most mi lesz? Merre tovább?

T. F.: Köszönöm szépen! Nemzetközi tanulmányok alapszakon végeztem. Mesterképzésen szeretném folytatni a tanulmányaimat kommunikáció és médiatudomány szakon. Szeretnék a médiában elhelyezkedni, de nagykövetségen is szívesen dolgoznék.

– Az egyetemen a kari lap aktív szerzője voltál, de már előtte, a gimnáziumban is diákújságíróként dolgoztál. Jól emlékszem, hogy annak, egy pályázati győzelemnek köszönhetően kerültél be a DUE közösségébe?

T. F.: Igen, 2020 őszén nyertem el a Tehetségkutató Diákmédia Pályázaton „Az év diákújságírója” kategória harmadik helyezését az „Argentína – az ország, amely elrabolta a szívemet” című cikkemmel. A gimiben kezdtem el cikkeket írni az osztályfőnököm biztatására. Ő javasolta, hogy a gimis lapba írjak egy cikket a cserediák élményeimről. Itt kezdődött minden. Később a Corvinus újságjához is csatlakoztam, ahová többféle témában készítettem cikkeket.

– Aki ennyi mindent látott a világból, és ilyen sok mindent csinál, annak mit jelent egy magyarországi médiatábor a Balatonnál?

T. F.: Szerintem a DUE-táborban nem szignifikáns a helyszín. Persze szuper a Balaton-parton lenni, de a közösség ennek az egésznek a motorja. A közös alkotás, az alkotni akarás, a flow és a közösség ereje az, ami miatt visszajárok a DUE-táborba. Szeretek olyan emberek között lenni, akik nyitottak egymás felé és szeretnek alkotni. Az elmúlt táboraim alatt a média különböző ágaiban kipróbáltam magam: videózás, műsorvezetés, rádiózás, újságírás, TikTok és Instagram tartalomgyártás. Sokat tanultam a szakmai vezetőktől, és örülök, hogy volt minderre lehetőségem.

– A legjobb hírolvasó lettél a táborban, ehhez szakmabeliként pláne gratulálok. Új pálya volt neked a rádiózás és az élő műsor?

T. F.: Köszönöm szépen! Igen, újdonság volt ez a számomra. Még sosem rádióztam, és élő műsorban sem vettem még részt. A beszéd közel áll hozzám, szeretek szövegeket előadni és a táborban a videós, illetve a TikTok csoportban is beszéltem már videókban, de ez egy más műfaj. Nagyon tetszett, hogy „keretbe foglaltuk” a táborozók életet, fontos információkkal és egy kis szórakozással dobtuk fel a napjaikat. Szívesen elhelyezkednénk ezen a a pályán is, mert szeretek a hangokkal dolgozni és műsort gyártani, alkotni. Remélem, hogy lesz rá lehetőségem a jövőben.

– Hogyan érezted magad a táborban?

T. F.: Nagyon jól éreztem magam. Ez már a negyedik táborom volt, de még mindig nem unalmas. Új csoport, új emberek, egy új területen kipróbálni magam – ez szuper izgalmas.

– Melyik a kedvenc történeted az idei táborból?

T. F.: A Szívküldi műsor nagyon tetszett. Annyira szép volt felolvasni a sok kedves üzenetet, és tanúja lenni a megalakult barátságoknak, történeteknek. Nagyon jól átadta és reprezentálta a tábor értékét és kincseit.

– Ha te lennél táborszervező, mit csinálnál másképp?

T. F.: Szerintem beülnék a csoportfoglalkozásokra, figyelném a különböző csoportok munkáit. Személyesebben is meg lehetne ismerni így az embereket, és még jobban részt venni a táborozók életben táborvezetőként.

– Eljössz jövőre is? Mi örülnénk neked.

T. F.: Nagyon szeretnék!

– Ki a legnagyobb támogatód az életben?

T. F.: Anyukám a gyerekkoromban váratlanul, egyik napról a másikra meghalt. Apukámmal nagyon szoros vált a kapcsolatom. Ő a mai napig a legnagyobb támogatóm az életben.

– Mivel lehet legjobban megbántani?

T. F.: Párszor kerültem olyan helyzetbe, hogy barátkoztam vagy beszélgettem valakivel, megkérdeztem, hogy mi újság, hogy vagy, és elmesélte – de nem kérdezett vissza. Szerintem tiszteletlenség, ha valaki ezt elmulasztja. Olyan érzést kelt bennem, hogy az a személy érdektelen az irányomba. Olyan, mint nem köszönni vissza. Lehet, hogy rosszul gondolom, de ez nagyon zavar, és meg is lehet vele bántani.

– Szerinted az ellentétek vagy a hasonlóságok vonzzák egymást?

T. F.: Szerintem az ellentétek.

– Lehet barátság férfi és nő között?

T. F.: Hiszem, hogy lehet. De véleményem szerint ez egyénfüggő és döntés kérdése.

– Szerinted mi nem igaz, aminek kapcsán a mai öregek bírálják a fiatalokat?

T. F.: „Csak a telefon érdekli őket.” Az okostelefon-használat egyre jobban az életünk részévé válik, viszont nem gondolom azt, hogy a telefon annyira uralná a fiatalok életet, hogy csak az érdekelje őket.

– No és miben van igazuk az öregeknek, amikor „bezzegeznek”?

T. F.: Abban, hogy régebben könnyebben lehetett kapcsolódni egymáshoz. Ma sok minden elvonja a figyelmünket, több lehetőség közül is választhatunk. Szerintem ma nehezebb barátkozni, ismerkedni és megnyílni egymás felé.

– Melyik korszakban és hol élnél a legszívesebben, ha nem most és itt?

T. F.: Az ókorban szívesen élnék, vagy a „boldog békeidőkben”.