„Ennél Andrisabb csak akkor lehetnék, ha egy cicát bedobnánk még az egyenletbe”

Második alkalommal volt Babcsány András a DUE médiatáborának vezetője idén júliusban, és a 2025-ös tábor vezetésére szóló elnökségi felkérést is elfogadta. Herczeg Zsolt szakmai vezetőnek sem mondott nemet, amikor interjút kért tőle, ráadásul nem szokványos kérdéseket feltéve a kettejük között gyakori, a csipkelődés és az elkomolyodás között gyorsan váltó stílusban.

Herczeg Zsolt: Van egy macskád. Nagyon megsértődött, hogy tíz napra magára hagytad?

Babcsány András: Nem, szerencsére a szüleimnél volt vidéken, úgyhogy nagyon jól érezte magát. Néha kaptam fotókat a tábor ideje alatt ahogy a szüleim „unokáznak”.

H. ZS.: Mi hálásak vagyunk a cicádnak, hogy elengedett a médiatáborba, aminek második alkalommal voltál a vezetője. Az első volt könnyebb vagy ez?

B. A.: A visszajelzések alapján ez a tábor sokkal gördülékenyebben ment, és jómagam is ezt érzem. Lehet, benne van az is, hogy idén már januárban nekiláttunk a szervezésnek.

H. ZS.: Mit változtattál az első táborvezetésedhez képest?

B. A.: Fontosnak tartottam kihangsúlyozni már a szervezés elején, hogy mindenről IS tudni akarok. Tavaly, sajnos, előfordultak olyan helyzetek, hogy nem voltak velem közölve bizonyos dolgok, így pedig néha kapkodtam a fejemet össze-vissza, hisz’ nem voltam képben. Idén viszont ezt nagyon ügyesen sikerült kiküszöbölni. Kommunikációs tábor vagyunk, kommunikáljunk!

H. ZS.: Táborvezetőnek lenni nagy felelősség. Szerintem leginkább azért, mert másokért felelsz, akiket nyilván nem mikromenedzselhetsz, hiszen egyrészt szakemberek, másrészt nem tudsz mindenhol ott lenni. Szóval olykor vakon meg kell bízni bennük – és a táborozókban is. De ez csak az én elméletem. Neked is ez a nehéz benne vagy valami más?

B. A.: A felelősség óriási faktor a vezetésben, és szerintem az ezzel társuló láthatatlan stressz tudja a legtöbb energiát kiszívni az emberből alattomosan. Ugyanakkor nekem a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy kiadjak feladatot a kezeim közül. Tavaly rengeteg dolgot magamra vállaltam, mert úgy lehetek biztos benne száz százalékosan, hogy el lett végezve a munka, ráadásul az én ízlésemnek megfelelően. Idén szerencsére sokkal jobban delegáltam, a feladatokat csoportosítottuk és kijelöltünk koordinátorokat, akik szépen menedzselték a folyamatokat. Érzem magamon a fejlődést.

H. ZS.: Sokféle táborvezetőnk volt már, bár amennyire én emlékszem a magam 26 DUE-s évére, egy közös tulajdonságuk azonosítható: mindannyian higgadt emberek. Szerintem te is. Te hogyan jellemeznéd még magad táborvezetőként?

B. A.: Talán úgy, hogy jól egyesülnek bennem olyan tulajdonságok, amik jellemzőek táborozóra és táborvezetőségi tagokra is. Például felelősségtudó és olykor szigorú vagyok, ilyenkor a vezetői énem dominál. Ugyanakkor egy pillanat alatt át tudok változni táborozóvá, becsatlakozok egy csoportfoglalkozásba, ökörködök a többiekkel, elmegyünk strandolni, labdázunk, edzünk, egyszóval elvegyülök. Ami biztos: mindkét oldalát nagyon élvezem.

H. ZS.: A táborvezetőségben vannak nálad tíz évvel fiatalabbak és harminc évvel idősebbek is. A világ mostanában nem arról híres, hogy a generációk megértik egymást és konfliktusmentesen összedolgoznak. A DUE-táborban mégis. Anélkül, hogy nagyon ajnároznánk magunkat, szerinted ez miért működik nálunk?

B. A.: A kommunikáció lehet a kulcs. A DUE-táborban elég nagy hangsúly van fektetve erre. Nemcsak az elmélet peremét kapargatjuk, hanem kőkeményen alkalmazzuk a gyakorlatban is. Nem csak a generációk között, hanem bárhol segíti a megértést az, ha beszélgetünk, információt cserélünk, tudást átadunk, meghallgatjuk a másikat, odafigyelünk egymásra.

H. ZS.: Épp a tábor első napján lettél harminc éves. Jól tűrted, és hát „nemcsak a húszéveseké a világ”, de azért megviselt?

B. A.: A táborban nem. Ott rendkívül jólesett a köszöntés, az éneklés és a meglepetés videó is. Nagyon aranyos volt mindenki. Aztán a tábor után, visszatérve a civil életbe éreztem, hogy eléggé „megütött”. Mostanában sokat agyalok a halandóságról, életről-halálról, az itt töltött időnkről, hagyatékunkról, alkotásról, valamint, hogy mikor lesz végre saját kertes házam. Szomorú dolgok egytől egyig.

H..ZS: Szoftver tesztmérnök vagy, bár van újságírói múltad és tartalomgyártó jelened is. Egy informatikai tábort szívesebben vezetnél, vagy éppen a DUE-tábor az igazi kihívás?

B. A.: Informatikai táborban már szerepeltem mint táborozó és mint oktató is. Furcsa érzés összehasonlítani egy médiatáborral, mert teljesen más tematika, és egészen más élményt ad. Mondjuk, most belegondolva, simán lehetne csinálni egy infó tábort a DUE-s sémára. Azt nem tudom, hogy szívesebben vezetném-e, de azt tudom, hogy DUE-tábort örömmel vezetek.

H. ZS.: Én a DUE-táborban vagyok a legszabadabb és leginkább önmagam. Te más vagy az életben, mint a táborban?

B. A.: Hasonlóképp vagyok ezzel én is, mert a táborban minden lehetek, ami én vagyok. Hajnalban edzek, reggel franciául éneklek az ébresztő műsorban, tartok egy Napingert a „kockulós” projektemről, napközben szervezek, interjút adok, problémákat oldok meg, este zenélek a Ki mit tud?-on a világítós barkácsolt ingemben, a nap végén pedig játszhatok a hangommal az esti mese alatt. Ja, és konstans lököm a szóvicceket, amikre néha még a közönség is vevő. Ennél Andrisabb csak akkor lehetnék, ha egy cicát bedobnánk még az egyenletbe. Az életben is ilyen vagyok, csak sokkal kisebb adagokban, viszont a DUE-tábor lehetőséget ad arra, hogy kiéljem ezeket egyszerre.

H. ZS.: Apropó, a borzalmas szóvicceid… az Kecskés István korábbi táborvezető hagyatéka vagy saját hozomány…?

B. A.: A viccekre mindig rendkívül fogékony voltam, képes voltam, vagyok rengeteget megjegyezni. Emiatt el tudtam jutni egy olyan szintre, ahol az átlagos poénok már unalmasak, keresni kell a további kihívásokat. A szóviccek használata, megértése vagy alkotása egyébként a nyelvnek már egy igen magas ismeretét tükrözi. Pusztán a játék a szavakkal, a betűk felcserélése, a hasonló hangzások vagy ugyanazon szó többértelműsége iszonyú széles palettát biztosít számunkra, hogy kiéljük a kreativitásunkat. Csak hogy tudjam még fokozni: idén lépett először színpadra Magyarországon kedvenc humoristám, Jimmy Carr, akinek az előadására rögvest megvettem a jegyet az első sorba. Büszkeséggel töltött el, hogy egy idegen nyelven is képes voltam befogadni ezt az igen magas szinten művelt nyelvi humort.

H. ZS.: Melyik a kedvenc tábori programod? Mármint nem számítógépes, mielőtt rávágnád, hogy a Word…

B. A.: Az esti programok mindig szuperek, és mivel a szervezésükben is mélyen érintett vagyok, ezért teljesen máshogyan élem meg őket. Például idén volt először, hogy a Portyán állomásfőnökként szerepeltem. Ebben a programban érzem, hogy összerántja a fiatalokat, és csapatként tudnak gondolkozni. Ezen kívül még a Ki mit tud? az a program, amit már évek óta gyermekemként nevelgetek.

H. ZS.: Feltűnt neked, hogy a táborban a fiatalok alig nyomkodják a telefonjukat? Te ezt minek tudod be?

B. A.: Szerintem az esetek többségében elég érdekes feladatokat kapnak a csoportfoglalkozásokon ahhoz, hogy ne jusson eszükbe a digitális világ. Sikerül egy olyan környezetet kialakítani ott a Balaton-parton, aminek részei akarnak lenni, jelen akarnak lenni. Sokkal maradandóbb élményekkel gazdagodnak, hogy ha másfél órát töltenek társaságban, mint ha másfél órát kütyüznének.

H. ZS.: Idén is nagy volt a hőség a tábor idején. Téged egész nap egy kétliteres kulaccsal a kezedben láttunk. Fogadjunk, hogy kiszámoltad, hogy összesen hány liter vizet ittál meg a kilenc-tíz nap alatt!

B. A.: Nem számoltam ki, sőt a nagy kulacs mellett néha átváltottam egy 800 milliliteres példányra. Mindenesetre rendkívül hasznos társak voltak, mert ekkora hőségben a víz itatta magát. Muszáj volt frissnek lennem, a topon lennem, nem engedhettem meg magamnak egy hirtelen szédülést vagy fejfájást. Úgy tűnik, hogy bevált.

H. ZS.: Ráadásul minden reggel edzettél, táborozókat is bevonva, motiválva, jutalmazva. A Reggeli kihívás nevű különprogramod keretében fekvőtámaszokat nyomtatok. Honnan jött ez a gyúrás? Amikor még táborozó voltál, úgy tűntél, mint aki a kockaságra készül, nem a kockahasra.

B. A.: A suliban az egyik kedvenc tantárgyam a testnevelés volt. Sokszor voltam az élmezőnyben, hívtak versenyekre, diákolimpiákra. A konditermi edzéstől mindig tartottam, tele voltam sztereotípiákkal, így inkább csak otthon edzettem vagy a street workout parkban. Aztán valószínűleg a 30. szülinapom vészes közelsége miatt elhatároztam, hogy be kell építeni az edzést rutinszerűen az életembe. Így március óta járok személyi edzőhöz, aminek köszönhetően óriási változásokon mentem keresztül. Sőt év eleje óta járok hetente úszni, majd fél évvel később megcsináltam életem első Balaton-átúszását.

H. ZS.: Több hónapja szeretném megkérdezni, hogy a napszemüvegedre van felnőtt emberek számára elfogadható magyarázatod…?

B. A.: Nem hinném, hogy bármi különleges lenne a napszemüvegemben. Sajnos, a táborban elhagytam, de azóta már sikerült beszerezni egy hasonló példányt, úgyhogy a következő táborban már azt kell kipécéznetek…

H. ZS.: Felkértünk arra, hogy jövőre is te legyél a táborvezető. Elvállalod?

B. A.: El.

H. ZS.: Vannak újító terveid 2025-re?

B. A.: Egyelőre még nem gondolkoztam rajta, de ha már ez kérdésként felmerül, akkor talán van rá igény. Szívesen újítok, amióta táborvezetőségi tag vagyok, sikerült megtapasztalni egy-egy új ötlet fellendülését, miközben természetesen megőrizzük a régi, hagyományos programjainkat.

H. ZS.: Hogyan ajánlanád ezt a tábort a fiataloknak, és persze a döntésben, finanszírozásban sokat segítő szülőknek, tanároknak?

B. A.: A saját példámon keresztül szeretném ezt szemléltetni. A DUE-tábor az egyik legmeghatározóbb élményem volt táborozóként és táborvezetőségi tagként is. Ugyan én már nagyon idősen csatlakoztam az egyesülethez – 23 évesen -, akkor még arra készültem, hogy médiában fogok dolgozni hangmérnökként. Nem így alakult az élet, teljesen más területen mozgok, viszont így is teljes odaadással tudom most már nem csak megélni, hanem megszervezni és megteremteni azt a bizonyos DUE-élményt. El sem tudom képzelni, hogy egy olyan diák számára, aki még jóval fiatalabban csöppen bele ebbe a környezetbe, ráadásul komolyabb médiás tervekkel rendelkezik, ő milyen mértékben tud ebből a táborból profitálni. Van egy sejtésem: gigantikus, csillagászati számokkal alig kifejezhető mértékben.

H. ZS.: A mesterséges intelligenciáról több előadást is tartottál szakértőként a táborban. Így a beszélgetésünk végén, most komolyan, mondd meg: ilyen kérdéseket fel tudna tenni a ChatGPT és ilyen válaszokat tudna adni a ChatGPT…?

B. A.: Nem és nem. Hogyha a ChatGPT ott lett volna az összes táborban, ismerne bennünket személyesen, és az összes belsős poént kívülről fújná, még akkor is hiányozna belőle valami emberi. A gép kérdések és válaszok tekintetében biztosan legyártana valami átlagos, klisés maszlagot, ami ugyan olvasható, de érezhető lenne az élettelen, lelketlen jellege. Pusztán a te kérdéseidet olvasva feltörtek bennem emlékek, érzések, és – hogy visszakanyarodjak az első kérdéshez – eszembe jutott az az áldozat, hogy ki kellett bírnom tíz napot cica nélkül.