„A tiszta, egyenes és nyílt kommunikációban hiszek” – Bodor Júlia szerint kemény munkával és kitartással bárhova eljuthat az ember

Már a DUE-ba is a segítő szándéka juttatta be, és azóta sem áll le. Táborlakóból csoportvezető, majd táborvezető-helyettes lett. Közben dolgozott a DUE Tallózó szerkesztőségében, egyesületi programokat szervezett, elvégzett egy kommunikáció szakot, munkába állt egy bankban, szóval sok mindent csinál, de mindent az „egyszer fiatal, örökké DUE-s” mondásunk szellemében. Bodor Júlia egy kis faluból került fel a nagy Budapestre, de nem felejtette el, amire a dédnagymamája tanította. Herczeg Zsolt interjúja.

– Nem te vagy az első a DUE-sok közül, aki ugyan örömmel, de egyúttal megijedős izgalommal fogadja, hogy interjút kérek tőle. Tőlem féltek vagy magatoktól?

Bodor Júlia: Nyilván mindkettő! Viccelek. Alapvetően szokatlan ez nekem. A DUE-táborokban sem szoktam gyakran interjúkat adni. Nem tartom magam annak az embernek, aki valamiben annyira különleges, hogy interjút adjon. Azért remélem, most tudok okosakat mondani…

– Mit érzel és mit csinálsz, amikor az élet váratlan, nagy kihívásokat hoz, amikre reagálnod kell?

B. J.: Izgatott leszek tőlük. Nem vagyok az a félős típus. Nem hezitálok túl sokat a döntések, kihívások előtt. Felmérem a lehetőségeim, végig gondolom, és aszerint cselekszem. Hibázom, persze, sokszor, de tudok tanulni ezekből, és ezeknél sem ugrom vissza a start mezőre, hiszen már eleve elindultam azzal, hogy a kezdő lépéseket megtettem.

– Szerinted teher alatt nő a pálma, vagy ezt a mondást csak szadista agrármérnökök találták ki önfelmentő diktátorok számára?

B. J.: Pár éve nevetve rávágtam volna, hogy igen, és egy részem most is így tenne, de megtanultam, hogy nincs annyi idő, amit hosszú távon teher alatt kényelmesen el lehet tölteni. Két éven keresztül egyetemre jártam, és mellette szinte teljes állásban dolgoztam. A végére nagyon elfáradtam. Feszült voltam, szorongtam, hogy jól teljesítek-e azokon a helyeken, ahol helyt kell állnom. Sokszor nem pihenni jöttem haza, hanem elmentem a barátokkal ide-oda, hogy kitomboljam magamból a feszültséget, de valahogy a szorongás ott maradt, és mardosott belülről. Beláttam, hogy nem megy sok ideig ez egymás mellett.

– A táborban rengetegszer használták rád a fiatalok a „tyúkanyó” kifejezést. Mások is mondták már, hogy van a lényedben valami édesanyásan, sőt a korod ellenére nagymamásan gondoskodó?

B. J.: Szokták mondani, igen. Otthonról hozom ezt magammal. Nekem ez nem kényszerűség. Segítek, ahol tudok.

– Nagy dumás vagy. Bátor, sőt merész, ha meg kell szólalni. Ki tudsz állni közönség elé, lendületes vagy, és van benned egy természetes, sőt szinte nyers őszinteség. Ez részemről dicséret. Honnan jön ez?

B. J.: A családomban mindenki nagy dumás. Folyamatosan sztorizgatnak, kiabálva, hadonászva beszélnek. Mint egy igazi olasz família. Köztük még talán én vagyok a legcsendesebb. Valószínűleg innen ered, hogy sohasem féltem kinyilvánítani a véleményem. A tiszta, egyenes és nyílt kommunikációban hiszek. Nem szeretem a mellébeszélést. Ez nagyon szigorúan hangzik, de teljesen igaz.

– Veled kapcsolatban kifejezetten érdekel, hogy milyen családból jössz. Úgy sejtem, voltak benne gondok, de érzek nagy-nagy szeretetet, hallok sok-sok nevetést, szóval úgy képzelem, hogy nyilván nálatok sincs hurkából az ablakkeret, de egy biztonságos környezetben nevelkedtél. Ráhibáztam orákulumként vagy rettenetesen nagyot tévedtem konyhapszichológusként?

B. J.: Nyilván nálunk is, mint minden családban, voltak, vannak problémák, de alapvetően igaz az, hogy a legnagyobb próbatételeknél ott vagyunk egymásnak. Hálás vagyok a családomnak, hogy támogatnak a céljaim elérésében. A családom mindig nagyon megdolgozott azért, hogy ott tartson, ahol. Már kiskoromban megtanultam, hogy kemény munkával és kitartással bárhova eljuthat az ember. Hárman vagyunk testvérek, egy nővérem és egy öcsém van. Velük is jó a kapcsolatom, nem szoktuk vitázni, maximum apró dolgokon.

– Mi az szocializációd, a felnövekvés-történeted, szóval a neveltetésed legmeghatározóbb élménye? Tudod, mint nekem gyerekkoromban a túrázás, a színjátszás és az olvasás.

B. J.: Nekem nem egy aktivitás határozta meg a felnövésem, hanem egy személy. A dédmamám nagyon nagy szerepet játszott az életemben. A dédszüleimmel együtt laktunk. A dédmamám az, akitől nagyon sokat tanultam: a szeretet, a tisztelet, az odafigyelés és a munkamorál, ami a mai napig jellemző rám, tőle származik. Többször hasonlítottak már hozzá, ilyenkor mindig boldog leszek. Sajnos, már nincs köztük, de mindig szeretettel fogok gondolni rá, és remélem, büszke arra, akivé váltam.

– Celldömölkön születtél, de gondolom, csak azért, mert ott van kórház, hiszen Kemenesmagasiból származol, ami egy kisközség Vas megyében, ezren sem lakják. Tizenöt éves korodig éltél ott. Milyen úgy felnőni, hogy szinte mindenki ismer és mindenkit ismersz? Mi ennek az előnye és az árnyoldala?

B. J.: Szerettem vidéken felnőni, de nem szerettem, hogy mindenki ismer és mindenkit ismerek. Az ilyen mikroközösségekre nagyon jellemző a rosszindulat és az egymás elleni beszéd. Ezekkel soha nem értettem egyet, mert nem ilyen mentalitású vagyok. Bizonyos témákban sokan tapintatlanok is tudnak lenni. Ezt előidézheti, hogy azt hiszik, mivel tudnak dolgokat az adott emberről, akkor ismerik is, holott nyilván nem. A valódi kapcsolat és az ismeretség határa el tud mozdulni az emberek fejében. Ami hatalmas előny, hogy lehet segítséget kérni. Valakinek valami nincs otthon, szüksége van egy kerti szerszámra – elkéri és megkapja. Ez bizalommal is jár a másik irányában, és az előnyére válhat az embernek.

– Csak a tanulás szólított el, vagy mindig elvágytál onnan?

B. J.: Elvágytam. Felismertem, hogy amilyen céljaim nekem voltak. azon a környéken nem lehetett volna boldogulni. Egy erősebb gimit szerettem volna választani, ezért jártam a kőszegi Jurisich Miklós Gimnáziumba, amit sose bántam meg. Életem legtanulságosabb évei voltak. Sokat tapasztaltam elsősorban magamról, de másokról is, illetve nagyon sok tudást szereztem.

– A kőszegi kollégiumban, már gyerekként lettél ilyen felnőttesen önálló?

B. J.: Szerettem a kolit, mert keretet és önállóságot adott a napjaimnak. Volt, hogy hétvégén is távol voltam a családomtól. Az elején sem féltem, nem vagyok az a típus. Izgatottan megyek bele ezekbe az ismeretlen helyzetekbe. Egymástól is sokat tanultunk a társaimmal. Ott váltunk igazi felnőtté azokból a kamasz gyerekekből, akik odamentek kilencedik elején.

– A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztél. Mit tanultál és mihez kezdesz vele?

B. J.: Kommunikáció- és médiatudomány szakon végeztem idén júniusban. Nagyon szerettem oda járni, mert gyakorlatorientált a képzés. Sok dolgot tanultam, amit előtte nem, vagy kevésbé tudtam, például videót és hangot vágni, kamerát kezelni. Újságíró szakirányon voltam, amit a munkámban is tudok hasznosítani, ugyanis alkalomadtán PR-cikkeket, blogbejegyzéseket is kell írnom. Az egyetemi csoportmunka is megtanított dolgokra: hogyan kell másokkal együttműködni, feladatot megosztani.

– Velek Domonkos megsúgta, hogy nagyon érdekes, aktuális témáról írtad a szakdolgozatodat. Mesélj erről.

B. J.: A szakdolgozatom témája az volt, hogy ki számít újságírónak a 21. században. Az elején azt hittem, könnyű dolgom lesz vele, hiszen kit ne érdekelne ez a téma, de a végére rá kellett jönnöm, hogy sajnos kevesen vagyunk, akiket foglalkoztat az a kérdés, ki is az igazi újságíró. Nagyon érdekes utazás volt, míg megszületett a dolgozat. Többször is úgy éreztem, hogy csak keresem a válaszokat egy kérdésre, amit még senki vagy legalábbis nem ennyire konkrétan tett fel. Én sem tudtam teljes értékű választ adni a kérdésre, de a jövőben szeretnék erre visszatérni, mert a mai napig foglalkoztat a kérdés.

– Most a Gránit Bankban dolgozol. Mi a munkád?

B. J.: Júliusban kezdtem a Gránit Banknál mint junior kommunikációs manager, de már előtte két évig gyakornok voltam náluk. Nagyon sokrétű a feladatköröm, nincs két ugyanolyan napom az irodában. Sokszor fárasztó, ugyanakkor nagyon tanulságos. Minden nap tanulok valamit. Én felelek a partnerkapcsolatokért, legyen szó egyetemekről vagy más stratégiai partnerekről, de a belső kommunikációban is nagy szerepem van, illetve a közösségi média kezeléséből és a rendezvényszervezésből is rendszeresen kiveszem a részem.

– Ezzel szeretnél foglalkozni a jövőben vagy hivatásos újságíró lennél, esetleg valami más?

B. J.: Jelenleg szeretek ezzel foglalkozni, de nem engedem el azt az álmom, hogy valaha újságíró lehessek.

– Hazamenni milyen érzés? Jobban értékeled már a falut, mint elvágyó, pörgős kamaszként?

B. J.: Pihenni nagyon jól tudok otthon. Van az az állítás, hogy ahol otthon érzed magad, ott mindig nagyon álmos vagy. Ha otthon vagyok, folyamatosan ásítozom. Amikor visszaérek Budapestre, megtelek örömmel és izgalommal, hiszen már 11 éves koromban tudtam azt, hogy itt szeretnék élni, és egy álmom vált valóra, hogy itt vagyok.

– Van benned vidéki öntudat? Én 21 éve élek Budapesten, és bevallom, még mindig akad pár dekányi.

B. J.: Nyilván, van, ezt nem tudja az ember csak így levetkőzni. Bár nekem eleve nehéz lenne, mert van egy kis tájszólásom, ami néha-néha előjön. Vannak szavak, szófordulatok, amiket ott ismerünk, és be-becsúsznak a beszédembe.

– Szerinted a nagyvárosiak, főleg a budapestiek milyen előítéletekkel és tévhitekkel rendelkeznek rólunk, vidékiekről?

B. J.: Nem tudom, hogy fennállnak-e még ezek a fajta sztereotípiák. Budapest hatalmas város, nagyon sokan idegen országból, vidékről költöznek ide. Szerintem már nem annyira jelentős kérdés, hogy valaki echte budapesti vagy ide települt. Én nem szembesültem előítélettel a származásommal kapcsolatban. Inkább elismerően néztek rám emiatt. De lehet, hogy ez társaságfüggő.

– Fordítsuk meg a kérdést: amióta nagyvárosban élsz, máshogyan, árnyaltabban látod a nagyvárost?

B. J.: Persze. 10-11 évesen egy kacsalábon forgó palotának láttam, mindenben a szépségét láttam. Most, tíz évvel később, hogy itt élek, árnyaltabb a kép. Szerintem nagyon sokszor alkalmazkodás kérdése, hogy valaki mennyire képes ezt az idegen környezetet otthonának tekinteni vagy egy állomásnak az életében.

– Érzékeny vagy, azt tudom. De sértődékeny is?

B. J.: Nem mondanám magam sértődékenynek, inkább az igazságtudatom nagy. Nehezen viselem, ha ezt más felül akarja írni, és ilyenkor eléggé passzív tudok lenni az adott személlyel, problémával szemben.

– A másik feltűnő tulajdonságod, hogy nagy benned a felelősségérzet. Szerintem nagyobb, mint a korosztályod tagjainak többségében. Én is ilyen voltam, vagyok. Nálam abból ered, hogy mindig bizonyítani akartam. Nálad miből ered?

B. J.: Nálam is ebből. Jobb képességű gyerek voltam, ezért nagyobb feladatokat bíztak rám, amik felelősséggel jártak. Ezeknek, persze, meg kellett felelni, egy idő után jó eredményt kellett hozni belőlük, és sikerült is. Szeretek valamiért felelősséggel tartozni, mert érzem, hogy van értelme az adott feladatnak. A DUE-n belül például felelősséget érzek azért, hogy a többség tényleg ne csak egy állomásként tekintsen erre az egészre, hanem váljon az életének részévé.

– Nagy sportrajongó vagy. Ez bizonyára családi örökség. Milyen sportágakért, csapatokért szurkolsz, és hogyan? Ordítva netán…?

B. J.: A családomban apai ágon mindenki focizott, öcsém jelenleg is űzi a sportot. Már pólyás koromban rendszeres meccsnéző voltam, nem direkt, de volt, hogy apukám egy egész Fradi-meccsen keresztül ringatott. A végén nyert a Fradi, és én is elaludtam, szóval végképp siker volt. A német Bayern München és az angol Newcastle United a kedvenc csapatom. A családomban is nekik drukkol mindenki, így nálunk minden hétvégén közös program a meccsnézés, legyen szó bármilyen bajnokságról. Ordítva is nyilván, de otthon nem jellemző. Ha viszont helyszínen nézek meccset, például az öcsém mérkőzését, akkor nem szoktam visszafogni magam…

– Vannak még ostobák, akik azt hirdetik, hogy egy nő nem érthet a sporthoz. Össze szoktál akadni velük?

B. J.: Nyilván, volt már belőle egy-két konfliktusom, mert sajnos egy férfiak uralta világban hiába tudsz te nagyon sokat, a nő alulreprezentált, így nem ismerik el annyira. De már találkoztam olyannal is, aki partnerként kezelt ebben.

– Sokszor érzed magad kívülállónak?

B. J.: A kortársaimhoz képest abszolút. Sosem volt célom, hogy eszméletlen módon világot lássak vagy bulizzak minden héten, mint a korosztályom nagy része. A maguk módján ezek is megvannak az életemben, de szeretnék értéket adni a körülöttem lévőknek, hozzásegíteni az embereket ahhoz, hogy elérjék azt, amire vágynak az életben. A DUE viszont egy olyan hely az életemben, ahol a kívülállóság érzése még soha nem merült fel bennem.

– Bagoly kérdezi verébtől: hajlamos vagy túlhajtani magad?

B. J.: Persze, de szerencsére ilyenkor a testem jelez, nyilván valamilyen betegséggel. Minden környezetben, ahol vagyok, megvannak a nehéz időszakok, amikor iszonyú sok meló van, de ezt is ugyanúgy élvezem, mert tanulok belőle és több leszek tőle.

– A DUE-ba hogy kerültél be?

B. J.: Messziről indítom, mert ez a szívemnek nagyon kedves történet. Nyolcadik osztályos koromban szerettük volna egy focibajnokságot csinálni az iskolánkban, ami, sajnos, elmaradt évek óta, mert nem volt rá pénz. Kitaláltuk, hogy készítünk egy iskolaújságot, és értékesítjük, a bevételből pedig támogatjuk a torna rendezését. Médiatanárunk, Dömötör Géza bácsi mögénk állt, és segített nekünk. Szorgosan írtuk a cikkeket, elkészült az újság, elkezdtük árusítani, Géza bácsi szerzett nekünk támogatókat, és végül sikerült megvalósítanunk a tornát. A tanárunk pedig meglepett minket, és benevezte az újságot a DUE pályázatára, amelyen nyertünk, és ingyen táborozhattam 2016-ban Egerben.

– Mi tartott meg ennyi ideig az egyesületben?

B. J.: A közösség. Az, hogy itt megtaláltam önmagam, megtaláltam a társaságom. Olyan élmények, emlékek kötnek ide, amiket majd boldogan mesélek, ha lesznek gyerekeim. Itt ledönthetem azokat a falakat, amiknek a ledöntésére eddig sehol máshol nem voltam képes, és ahol igazán boldog és felszabadult tudok lenni.

– Kik a legjobb barátaid az egyesületben?

B. J.: Velek Domonkos, a csoportvezető társam az egyik legjobb barátom a DUE-n kívül is. Szinte már öcsémként tekintek rá. Barna Vivien is egy nagyon fontos személy az életemben, együtt is laktunk egy évig, ez idő alatt rengeteget tanultunk egymásról, magunkról. Vincze-Hajnal Blanka is jelentős szerepet tölt be a barátaim között.

– Vegyük végig, mi minden csináltál eddig a DUE-ban?

B. J.: Mit nem? Viccen kívül, nagyon sok mindent csináltam már a DUE-nak köszönhetően. Voltam rovatvezető a Tallózónál, de ezt egyéb elfoglaltságok miatt leadtam, viszont a lap újságírója maradtam. Többször segítettem a Sajtófesztiválon, ahol az önkénteseket koordináltam, de a Tehetséggondozó Diákmédia Pályázaton is értékelni szoktam az Év diákújságírója pályázatokat. Szoktunk szervezni az önkénteseknek olyan programokat, amelyeken összegyűlünk, beszélgetünk; voltunk már közösen több produkció kamerapróbáján is. A táborban csoportvezetőként kezdtem 2022-ben, 2023-ban már táborvezető-helyettes voltam. 2026-ban leszek tíz éve DUE-tag, szóval várom, hogy mi az, amit még tudok segíteni az egyesületnek.

– Táborvezető-helyettes is vagy. Milyen munkát jelent ez a pozíció, és hogyan tudod megosztani a feladatokat a táborvezetővel, Babcsány Andrással?

B. J.: Nagyon sokféle munkát jelent ez, mert egyszerre kell megszervezni egy meetinget, egyeztetni bizonyos feladatok státuszáról, figyelni a jelentkezőket, más-más programokat szervezni a tábor idejére. Andrissal nagyon jól kiegészítjük egymást: ő nyugis tud lenni bizonyos helyzetekben, én pedig pörgök ezerrel. Andris is, csak ő más fokon. Andris nagyon jól tud tömegeket mozgatni, irányítani, míg én tudok másoknak segíteni a felmerülő problémák megoldásában, legyenek azok egészségügyi, mentális vagy bármilyen más természetűek.

– Jövőre is csoportvezető és táborvezető-helyettes leszel. Hogyan, mivel készülsz rá?

B. J.: Sok alvás és kávé, illetve megtanulom elviselni a táborvezetőség vicceit a táborszervező meetingeken!

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással