„Az emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak” – Szalai Maja Anna nem hagyja elmenni maga mellett az életet
Letörölte a szociális appokat a telefonjáról, mert ráébredt, hogy azok nem szociálisak. Használja a mesterséges intelligenciát, de kritikus vele. Szertornázott, állatokat ment, tanul, fest, gitáron játszik – ez eddig egy X generációs leírásának tűnik, holott Szalai Maja Anna, aki a 2024-es DUE-médiatáborban a legjobb cikk írójának járó szakmai díjat nyerte el, a Z generáció valóságába született bele. Amivel olykor szembemegy. Fel is keltette Herczeg Zsolt érdeklődését, ezért őt választotta portréinterjú-sorozata következő beszélgetőtársának.
– Nem ijesztgetésből mondom, de figyeltelek a táborban – mindenkire figyelek, ez az egyik dolgom -, és úgy láttam, hogy bár vidám, laza, spontán lány – bocsánat: fiatal nő – vagy, de van benned valami mélyebb komolyság, felnőttesebb céltudatosság is. Nyilván nem vagy már gyerek, de gyerekként is mindig tudtad, mit akarsz?
Szalai Maja Anna: Először is: még mindig gyerek vagyok. Az egyik célom az életben gyereknek maradni. Ezen túl is valóban van bennem egy kis céltudatosság, csak épp a célt nem tudnám meghatározni. De kiskorom óta van bennem egy hajtóerő, hogy ne hagyjam elmenni magam mellett az életet, és megpróbáljam a lehető legtöbbet kihozni belőle.
– Hol nőttél fel, milyen családban?
Sz. M. A.: A legáltalánosabb „házaspár-két gyerek” típusú családban nőttem fel, szép házban, saját szobával, amiért mindig is hálás voltam. A családomban leginkább a szarkazmus és a kaja a szeretetnyelvünk, de azt hiszem, ettől függetlenül elég jól sikerültem.
– Gyerekként melyik szabályt vagy kötelezettséget utáltad a legjobban?
Sz. M. A.: Melyiket nem…? Sosem voltam túl boldog, ha valamit kellett vagy tilos volt csinálni. Általában azok a helyzetek zavartak a legjobban, amelyekben nem mondhattam el a véleményemet.
– Lázadó kamasz voltál?
Sz. M. A.: Attól függ, kit kérdezünk. Anyukám valószínűleg igent mondana egy nagy sóhajtás után. Én viszont sosem láttam magam lázadónak, csak racionálisnak.
– Mi volt a kedvenc gyerekkori játékod és elfoglaltságod?
Sz. M. A.: Ehhez kértem egy kis szülői segítséget: homokozni nagyon szerettem, de nem volt különösebb kedvenc elfoglaltságom.
– Ha jól súgtak az informátoraim, nagy állatbarát vagy. Milyen állataitok voltak és vannak?
Sz. M. A.: Valóban nagyon szeretem az állatokat, jó sok meg is fordult nálunk, mivel anyukám önkéntes egy kutyamentő egyesületnél, így a gazdátlan kutyák és cicák gyakran ideiglenesen nálunk vannak, amíg nem találunk nekik gazdit. Az én kutyám, Dió is egy ilyen kutya volt, de gyorsan egyértelmű lett, hogy neki nem kell új gazdi. Rajta kívül még két másik kutya és egy macska állandó tagja a családunknak. Az évek alatt egértől kezdve, tengerimalacon keresztül nyúlig sok minden élt nálunk. Volt egy bárány is, de az egy másik cikk története…
– Miért van az, hogy sokan jobban szeretik az állatukat, mint az embereket? Nem feltétlenül rólad beszélek, de nyilván tudod, hogy ez már-már tömegjelenség.
Sz. M. A.: Az állatok nem beszélnek annyit. Nem vitatkoznak, nem stresszelnek, csak esznek, alszanak és élvezik a simogatást.
– A sportnak volt vagy van szerepe az életedben?
Sz. M. A.: Kisebbként gyakran hallottam, hogy hiperaktívnak hívnak és még most is néha túltengenek az energiáim, ezért a mozgás mindig is fontos volt az életemben. Hiába próbáltam ki magam nagyon sokféle sportban, talán csak a szertorna fogott meg igazán. Most már nincs rá időm sajnos, hiányzik is.
– Tényleg szoktál dalszövegeket írni és mesterséges intelligenciával zenéket írni hozzájuk? Mesélj erről!
Sz. M. A.: Tényleg szoktam, és itt jegyezném meg, hogy ijesztő, mennyi mindent megtudtál…! A dalszövegírás nekem jó régóta olyan, mint a naplóírás. A zene pedig mindig is nagyon közel állt a szívemhez, csak sajnos nem áldottak meg túl sok tehetséggel, így, ha másra nem is, egy ilyen hobbira nagyon jó használni a mesterséges intelligenciát. Persze, ennek is vannak hátrányai, ezért, ha valami igazán egyedit szeretnék alkotni, akkor még mindig előkerül a gitár, az ukulele vagy épp a szintetizátor. Ez is csak egy a sok száz dolog közül, amiben szeretnék még fejlődni.
– Egy emberről sokat elárul, hogy melyik a kedvenc helye a lakásában. Nekem a nappalimban lévő kanapé sarka, ahol kényelmes ülni és megvilágítja egy állólámpa. Te hová kuckózol be, ha igazán komfortosan akarod érezni magad?
Sz. M. A.: Ez természetesen függ a tevékenységtől is. Festeni a nappaliban, aminek mindenki más is nagyon örül, tanulni apukám dolgozószobájában, zenélni a sajátomban, aludni a kanapén, de ha tényleg csak kikapcsolódni akarok, akkor kimegyek a kertbe.
– Más értelemben is jó helyen vagy? Hogy érzed, jó korszakba, jó helyre születtél, vagy szívesebben lennél máskor, máshol?
Sz. M. A.: Abszolút nem. Beleszületni az internet világába szerintem a legnagyobb balszerencsém. Ha választhatnék, valószínűleg a ’50-as évek Amerikájában rockabilly-znék egy pöttyös ruhában.
– A budapesti Kempelen Farkas Gimnáziumba jártál. Nem tudom, mennyire ismered a történetét: azt az iskolát rendszerváltás évében, 1989-ben alapították meg az ország első tehetséggondozó nyolc évfolyamos gimnáziumaként. Milyen suli volt? Szerettél oda járni?
Sz. M. A.: Ismerem a történetet, és még olyan ismerősöm is van, aki az első évfolyamba járt. Így tudom, hogy azóta nagyon sok változáson ment keresztül az iskola. Amíg én odajártam, nagyon szerettem, de nekem szerencsém volt, mert a nagyon jó osztályomnak egy nagyon jó osztályfőnöke volt. Utolsó évre pedig az összes jó tanárt is megkaptam.
– Bőven a rendszerváltás után születtél. Tudod, hogy mi minden történt az országban 1989-ben és 1990-ben? Tanultatok egyáltalán erről, vagy volt ez beszélgetések tárgya?
Sz. M. A.: Én történelemből írtam az emelt érettségit, és jelenleg az egyetemen is vannak törióráim, szóval elég sokat tanultam erről az időszakról is. Bármikor bárkivel szívesen beszélgetek róla, főleg, ha valami újat is tanulhatok belőle.
– Úgy általában érdekel a múlt, vagy inkább a jelen és a jövő foglalkoztat?
Sz. M. A.: Engem, sajnos, minden foglalkoztat, valószínűleg ezért stresszelek annyit.
– Budapesten születtél, itt élsz, itt tanulsz. Mit jelent neked ez a város, milyen a viszonyod vele?
Sz. M. A.: Annyira szeretem Budapestet, hogy mindig kíváncsi voltam, milyen lehet turistaként látni. Egyébként én a város szélén születtem és élek 20 éve, így, ha útbaigazítást kérsz tőlem a Nyugatinál, nem fogok tudni segíteni, szóval előszeretettel hívom magam vidékinek.
– A baráti körödbe honnan és hogyan kerültek, kerülnek be emberek?
Sz. M. A.: Az ember szerintem ott barátkozzon, ahol tud. Osztályból maradtak meg barátnők, szaktársak, szakkoliból, mindenféle tanfolyamról, szakkörből, táborokból. Hisz tudjuk, hogy – főleg ebben a szakmában – milyen fontosak a kapcsolatok. A DUE-nak többek között azt is köszönhetem, hogy összekeveredtem Oláh Annával, aki bár 330 kilométerre él (Temesváron), jelenleg az egyik legközelibb barátom lett.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiben teljesen megbízz?
Sz. M. A.: Nem vagyok biztos benne, hogy van olyan, akiben teljesen megbízok, ezért ennek nem tudom a receptjét, de ha lesz, akkor szólok.
– Ki az, akivel bármit megbeszélhetsz, mert meghallgat és nem megítél?
Sz. M. A.: Talán apukám az, akinek gyakorlatilag akármit elmondhatok. Viszont nagyon is megítél, mindig elmondja a meglátásait, de ez nem baj, mert felnézek rá, és adok a véleményére.
– A szeretetet vagy a szerelmet számodra mondani kell szavakkal vagy mutatni tettekkel?
Sz. M. A.: Számomra sokkal nehezebb mondani, mint mutatni, ezért értékelem, ha valaki mondja is, de nem véletlen közhely, hogy a tettek hangosabbak, mint a szavak.
– Nem tudom, ismered-e azt a Zorán-dalsort (vagy egyáltalán Zoránt), hogy „a szerelemnek múlnia kell”, de ha nem, akkor most megismerted. Kérdéssé formálom: a szerelemnek múlnia kell? Túl sokáig élünk, nem tarthat a végéig? Mert egyre többen ezt mondják.
Sz. M. A.: Szeretek olyan tündérmesékben hinni, hogy vannak lelkitársak. Hogy vannak emberek, akiknek együtt kell lenniük, mert az élet, Isten, a sors, vagy hívjuk akárminek is, így akarta. Talán az egyik legnehezebb emberi feladat megtalálni őket, de ott vannak valahol, és ha rájuk találunk, akkor az az érzés nem múlik el.
– Hogyan néz ki, miként telik egy számodra tökéletes nap? Reggeltől estig kíváncsi vagyok az elképzelt programra.
Sz. M. A.: Annyi dolgom van a mindennapokban, hogy általában csak arra vágyok, hogy egész nap feküdhessek feladatok nélkül. Aztán, amikor van két szabad órám, rájövök, hogy mennyire utálom, ha nincsen semmi tennivalóm. De ha már egy dolgot elintéztem, ezzel produktívnak titulálva a
napot, akkor utána legszívesebben zenélnék és festenék. Miután ebben elfáradtam, olvasnék egy kis Agatha Christie-t, főznék egy finom ebédet. Este pedig a legszebb ruhámban és legmagasabb magassarkúmban elmennék egy színházba (ahol ingyen van a perec, ha már ideális napról beszélünk), hazaérve pedig sírnék egy kicsit a Holt költők társaságán. Valami ilyesmi.
– A boldogság egy tartós állapot vagy egy pillanatnyi érzés?
Sz. M. A.: Minden érzelem egy pillanatnyi érzés, ami olyan gyorsan változik, hogy fel sem tűnik nekünk. Vannak jó napok, és vannak rossz napok. A jó napokon mosolyogjunk, és a rossz napokon is mosolyogjunk (miután kisírtuk magunkat, mert a feszültséget ki kell adni)!
– Mennyire tudsz függő lenni? Rá tudsz kattanni dolgokra? Például sorozatnézésre vagy bármi másra, ami végtelenül csinálható.
Sz. M. A.: Nagyon könnyen ráfüggők akár a legrosszabb dolgokra is, de szerencsére, ahogy idősödőm, egyre könnyebben is hagyom abba ezeket. Jelenleg a mentolos nózi (inhaláló stift) folyamatos használatáról nem tudok leszokni.
– Hiszel abban, hogy az embernek mindenre van ideje, ami tényleg fontos?
Sz. M. A.: Hiszek benne, hogy az embernek arra van ideje, amire szeretné. Bár amikor ránézek a naptáramra a közel nyolcezer feladattal, szoktak kétségeim támadni. Végérvényesen az embernek egész életében priorizálnia kell.
– Ha valakinek problémája van veled, az az ő problémája, vagy rögtön a tiéd is?
Sz. M. A.: Én szeretem az egyenességet, ha gondja van velem valakinek, nyugodtan mondja el nekem, hátha megoldjuk. Ezzel szemben azt is gondolom, hogy nem kell mindenkinek mindenkit szeretnie, így, ameddig nem a hozzám legközelebb emberekről van szó, és nem ártanak nekem, azt sem bánom, ha magukban mérgelődnek rajtam.
– Mi az, ami szorongással tölt el a jelenkori világ eseményei közül?
Sz. M. A.: Talán a mesterséges intelligencia ijesztően gyors térnyerése, illetve az internet és a közösségi média hatása. Ebbe viszont bele se kezdek, mert a vége egy 200 oldalas disszertáció lenne arról, hogy miért ne adjunk a 8 éves gyerekünknek telefont.
– Mi ad neked mindig reményt?
Sz. M. A.: A tény, hogy a holnap még mindig lehet jobb.
– Ajándékot adni vagy kapni szeretsz jobban?
Sz. M. A.: Én imádok ajándékot kapni, szerintem vagyunk ezzel egy páran. Viszont az ajándékozást mesteri szintre emeltem, így azt is nagyon szeretem, és várom a szülinapokat, ha kitaláltam valami kreatív ajándékot.
– Bocsánatot kérni vagy elfogadni nehezebb a számodra?
Sz. M. A.: Mindkettőt nagyon nehéz. De elismerni, ha tévedtem, talán az a legnehezebb.
– Most a Károli Gáspár Református Egyetemen tanulsz, kommunikáció és média szakon. Miért ezt az egyetemet és szakot választottad?
Sz. M. A.: A közvetlen környezetemből többen is a Károlira jártak már, így sok jót hallottam, majd elmentem egy nyílt napra, ahol beleszerettem a rádióstúdióba. és így eldőlt.
– Tetszik az egyetem?
Sz. M. A.: Megvannak az órák, amiket feleslegesnek és unalmasnak találok, mellettük pedig azok, ahol nagyon sokat tanulhatok, és közben jól el is szórakozok. „Fáradtak vagyunk, de nem megtörtek” – szokta mondani egy szaktársam.
– Úgy tudom, sikeresen pályáztál több ösztöndíjra. Milyenekre?
Sz. M. A.: Valóban megpályáztam egy kommunikációs ösztöndíjat a Reformátusok Lapjánál, amit elnyertem, így most 10 hónapig náluk dolgozhatok. Valamint jelentkeztem az egyetem egyik szakkollégiumába, ahol szintén két műhelybe nyertem felvételt. Nyugi, ha nem is sok, de aludni is van időm. Ennek fontosságát pedig a táborban tanultam meg.
– Mi a célod a diplomával és a tudással? Milyen pályára szánod magad?
Sz. M. A.: Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem még akkor sem fogom biztosra tudni, amikor már a pályán leszek.
– A DUE-táborban mi volt a vonzó?
Sz. M. A.: Ha őszinte akarok lenni, akkor leginkább a kütyük kipróbálása. De az is vonzott, persze, hogy hozzám hasonló érdeklődésű embereket ismerhetek meg.
– Alapképzésen a print újságíró csoportot, mesterképzésen a hangjáték-készítőket választottad. Milyen élményeket gyűjtöttél, hogyan érezted magad?
Sz. M. A.: Szórakoztató volt mindkét része a tábornak, csak a 9 nap ellenére is kicsit kevésnek éreztem az időt, hogy igazán el tudjunk mélyülni a feladatokban. Nincs más lehetőség, el kell mennem jövőre is.
– A 2024-ben te kaptad meg a táborvezetőségtől a legjobb cikk írójának járó szakmai díjat. Gratulálok! Mit jelent számodra a siker? Mennyire fontos? Hogyan dolgozod fel?
Sz. M. A.: Sokáig gondoltam, hogy nem vagyok kiemelkedő semmiben, és nagyon régi vágyam, hogy egyszer az lehessek. Ha őszinte vagyok, még most sem értem el eleget, hogy elégedett legyek, de az ilyen díjakhoz hasonló eredmények fontos visszacsatolások nekem, hogy érdemes csinálni, amit csinálok. Persze, csak azután, hogy biztosra mentem, hogy nem tévedés történt.
– Az igaz, hogy lesújtó a véleményed a közösségi médiáról, ezért nem is vagy benne igazán aktív? Miért alakult ez így? Hozzáteszem: kábé én is így vagyok vele, de hát én mindjárt ötvenéves vagyok, te pedig „csak” húsz.
Sz. M. A.: Azt gondolom, hogy mint a legtöbb dolognak, megvannak a közösségi média pozitív és negatív oldalai is. A közösségi oldalak teret engednek mindenkinek, hogy kifejezzék magukat, és valóban értékes dolgok is népszerűséget nyerhetnek. Ennek ellenére az elszigeteltség és a függőség, amit okoz, sokkal több rosszat hoz, mint jót. Saját magamon tapasztaltam én is ezt a függőséget, ezért döntöttem úgy, hogy a lehető legtöbb social media appot letöröltem a telefonomról. A megmaradtakat is igyekszem leginkább kommunikációra és tanulásra használni.
– Ha már közösség: szerinted miért van manapság annyira kevés igazi közösségből?
Sz. M. A.: Talán az ember az internet és a közösségi oldalak mellett kevéssé érzi az ilyen csoportos találkozók szükségességét. Lehet, hogy a 21. század sajátossága, hogy az emberek nem akarnak egyetlen közös érdeklődési pontra közösséget építeni. Nem tudom az okát, de mindenesetre sajnálom és mindenkit bátorítok, még ha ijesztő is elsőre, de keressen új közösségeket és ne féljen megtalálni benne a helyét, mivel az emberi kapcsolatok mindennél fontosabbak.
(A tábor csoportkép kivételével a cikkben szereplő fotók mindegyike Szalai Maja Anna tulajdona.)
Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással