„Jó lenne, ha a világ lelassítana egy kicsit” – Vincze-Hajnal Blanka a barátságban sem kedveli a cenzúrát

Egy tanyán nevelkedett, élt kisebb és nagyobb városokban, végül Budapestre került. Művészalkat, de racionális elme. Mélyérzésű, de a lécet magasra teszi. Gyönyörűen rajzol, építőművésznek tanul, szerkeszti a DUE közösségi médiáját, az ő tehetségét dicsérik a plakátjaink, csoportot vezet a DUE-médiatáborban, és most ünnepli a születésnapját. Herczeg Zsolt ezúttal Vincze-Hajnal Blankával beszélgetett.

– Boldog születésnapot kívánok! Hányadik is?

Vincze-Hajnal Blanka: Huszonegyedik.

– Volt nagy ünneplés otthon, barátokkal?

V.-H. B.: Átlagos nap volt. Most mindenki rohan egy kicsit. Természetesen én is. Nagy ünneplés nem volt, beültünk dumálgatni a barátaimmal egy gofri mellett.

– Szereted a nagy ünnepléseket? Azért kérdezem, mert bár viszonylag régóta ismerlek, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy nagy bulikban feloldódó társasági ember, vagy egyedül – de nem magányosan! – rajzolgató széplélek vagy. Gyanítom, hogy mindkettő.

V.-H. B.: Az ünnepekben és a szülinapokban is azt szeretem, hogy körbeveszem magam azokkal, akiket szeretek. Az már mindegy, hogy ez egy nagy „kirúgok a hámból”-buli, vagy egy kedves, nyugodt ünneplés. Nem szoktam egyedül tölteni. Az pedig hangulatfüggő, hogy egyedül, vagy inkább társaságban érzem jól magam. Sokszor igénylem azt, hogy kikapcsoljak kicsit, és mindentől távol, a saját gondolataimmal együtt létezzek, de ha ezek az energiáim feltöltődtek, alig várom, hogy újra a barátaimmal lehessek.

– Érzékenyebb vagy, mint általában mutatod?

V.-H. B.: Annyira vagyok érzékeny, amennyire mutatom. Sosem tudtam véka alá rejteni az érzéseimet. Mindig kiül az arcomra az, amit gondolok, vagy ahogyan érzek.

– Szerinted mikortól felnőtt egy ember valójában?

V.-H. B.: Amikor már nem a szülői házba megy haza.

– No és mikortól számít idősnek valaki?

V.-H. B.: Ez viszonyítási alap kérdése. Egy 4 évesnek egy 14 éves idős. Egy 20 évesnek a 30 a sok. A barátnőim, akik pár évvel előttem járnak, szoktak sopánkodni, hogy már közelebb vannak a 30-hoz, mint a 10-hez, és mennyire öregszenek. Mókás, nem?

– Az. És természetes is. Viszont ha már idő: nemsokára itt a karácsony, ami már régen nem két nap, hanem jóformán két hónap. Mivel különösen sokat tudsz a giccsről, kíváncsi vagyok, hogyan éled meg ezt az egészet a plusz húsz fokban polcokra rakott lila mikulásoktól a két ünnep közötti emésztési poszt-traumákig?

V.-H. B.: Szeretem, ha egy ünnep akkor van „túltolva”, amikor szezonja van. Az a rossz, amikor nem tudok nem arra gondolni, hogy az új évvel együtt jönnek a vizsgák is. Viszont szeretem azokat a hagyományokat, amiket a családunkban meg tudtunk őrizni: hogy mit eszünk, mikor díszítünk fát, milyen zenéket hallgatunk, mit csinálunk Szenteste. Egyébként általában társasozunk. A mindennapokban az ünnepi várakozás kimarad az életemből, mert pörgök, ide-oda megyek, aztán pedig hirtelen csak azon kapom magam, hogy a családommal vagyok otthon, és végre minőségi időt töltünk együtt.

– Dunaújvárosban tanultál, de nem ott kezdted az életed. Milyen állomások és emlékek élnek benned?

V.-H. B.: 9 éves koromig tanyán éltem. Hatalmas kertünk volt, a szüleim építettek nekem egy játszóteret – ez nagyon megmaradt. Ott volt a lagzijuk is, az egész család egy, hosszú asztalnál… ez szép emlékem. Ültem egyszer kombájnon, mert volt négy hektár földünk. Hogy közelebb legyünk az iskolához, a szüleim úgy döntöttek, beköltözünk Rácalmásra. Ott kezdtem el az általánost. Abból az időszakból az utcánk végén található vas játszótér jelentős emlék, a gyerekkorom nagy részét ott töltöttem. Sajnos elbontották. Érdekes, milyen gyorsan kitörlődhet valami, ami korábban a mindent jelentette…

– Nehéz téged egy tanyán elképzelni. A fővárosban élő művészlányban egy parasztlány rejtőzik, aki el tudna irányítani egy családi kisgazdaságot?

V.-H. B.: Egyáltalán nem. Vagyis… nem tudom. Nem sok gyakorlatiasság szorult belém, bár a szakom nyári építőtáborában, remélem, nagy segítség voltam – szóval ki tudja…? Össze tudom szedni magam egyes helyzetekben, ha akarom. Ha van min pörögnie az agyamnak, akkor belelovalom magam a szervezkedésbe, a munkafolyamatokba, és sodródom az árral, főleg, ha érzem, hogy sikeres vagyok abban, amit csinálok. Olyankor a végletekig megyek.

– Voltak Mélykúton, Rácalmáson és Dunaújvárosban barátaid, akik akár máig megmaradtak?

V.-H. B.: Mindhárom helyen voltak, de sajnos nem maradtak meg. Azokban az időszakokban nagyon jó volt, akkor és ott úgy kellett lennie, velük kellett lennem. Most meg másokkal.

– Mi kell ahhoz, hogy barátként közel engedj magadhoz valakit?

V.-H. B.: Ha barátságosan viszonyul hozzám valaki, én is úgy viszonyulok hozzá. Könnyen szóba elegyedem az emberekkel, így sokakat megismertem az elmúlt öt évben. De ahogy telnek az évek, egyre inkább világosabbá válik, pontosan mi is a barátság.

– Halljuk! Pontosan mi is a barátság?

V.-H. B.: Az igaz barátság számomra az, amelyben cenzúrázatlanul megmutathatom önmagam. Nem kell félnem a másik elvesztésétől, nem kell „jól” viselnem magam, mert tudom, hogy úgy fogadnak el, amilyen vagyok. Természetesen ez oda-vissza érvényes.

 

– Tudsz rajongani? Bármiért – sztárért, zenekaráért, sportklubért, filmsorozatért.

V.-H. B.: Rajongani éppen azért tudok, ami akkor, abban a pillanatban tetszik, amivel foglalkozom, amit nézek vagy hallgatok. Volt tini-rajongásom egy zenekarért öt éven keresztül, de az már lecsengett. Mindig tudok lelkesedni, már-már rajongani valamiért, de az időtartam változó. Pár hétig, hónapokig, éveken keresztül, akár megszakításokkal… Jelenleg például megint többet szeretnék színházba járni, mert minden alkalommal meghatározó érzést hagy bennem.

– A rajzolás mindig benned mocorgott?

V.-H. B.: Azt hiszem, igen. Édesanyám mesélte, hogy ez már az óvodában kezdődött. Az óvónők mindig megjegyezték: ennek a gyereknek ilyen irányba kell mennie. Ezért is kezdtem az általánost a rácalmási Jankovichban, ami egy alapfokú művészeti iskola.

– Autodidaktaként kezdted, vagy voltak mestereid?

V.-H. B.: Az általános iskolában voltak rajztanáraim – Jutka néni, Sztella néni -, akiket nagyon szerettem. Velük heti kétszer kilencven percet alkottunk. Különböző pályázatokon első, második helyezéseket értem el, és nagyon élveztem. A gimnázium kiválasztásánál ez a szeretet kicsit megingott bennem, így racionálisabb irányt vettem: beiratkoztam a dunaújvárosi Pannon Oktatási Központ nyelvi szakára. Ott is jártam rajzszakkörre, sőt egy darabig, a tizenegyedik osztályban rajz fakultációs is voltam, illetve a Wesley Da Capo rajziskolájába, ahol Páhi-Fekete Noémi tanított. Tizenkettedikben, a pályaválasztás évében aztán nagyobb hangsúlyt kapott a rajzolás. Ekkor határoztam el, hogy heti háromszor eljövök Budapestre, a 91. Stúdióba, hogy felkészítsenek a választott egyetemem rajzi felvételijére. Ott Kopek Rita volt az első, akit mesteremnek tekintettem. Két évig jártam oda, és nagyon sokat fejlődtem. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Magyari Márton tanít rajzolni, akit már szintén a mesteremnek tartok.

– Melyik alkotásodra vagy a legbüszkébb?

V.-H. B.: Mindig a legfrissebbre.

– A MOME építőművész hallgatója vagy. Mit csinál egy építőművész?

V.-H. B.: A megfelelő jogosultság megszerzésével építészként tervez, de amúgy szinte bármit. Ez a megnevezés sokszor valóban megfoghatatlan. Rengeteg olyan alumni diák van, aki ezzel a diplomával nonprofit szervezeteknél dolgozik, fémkorlátokat készít, színházi díszletet tervez, de természetesen olyanok is akadnak szép számmal, akik ténylegesen építésznek mennek el. Számtalan lehetőség van arra, hogy az ember kezdjen valamit ezzel a tudással.

– Oké, elvégzed – és utána…?

V.-H. B.: Ez a kérdés bennem is éppen mostanában fogalmazódott meg. Sok minden foglalkoztat. Keresem a lehetőségeimet, nyitogatom a kapukat, de egy biztos: jó helyen vagyok arra, hogy ezt megtehessem.

– A DUE-ba hogyan kerültél be?

V.-H. B.: A gimiben a médiaszakkör tagja voltam. Rövidfilmeket gyártottunk évről évre. Még elsőben jött a hír, hogy az egyik filmünk helyezést ért el a Tehetségkutató Diákmédia Pályázaton. Elmentünk a sajtófesztiválra, és kiderült, hogy elsők lettünk. Ez 2019-ben volt. Egy kedvezményes kupont kaptunk a DUE médiatáborába, amit a szakkör a belefektetett munkám díjaként nekem ítélt oda. Eljöttem a táborba, és itt ragadtam.

– Melyek a legkedvesebb emlékeid vagy pillanataid a DUE-táborokból?

V.-H. B.: Az első táborom volt a legmeghatározóbb, és váltig állítom a mai napig, hogy a legjobb. A 2019-es tábornak csodálatos miliője volt. Magával ragadott a sok új arc, a programok, a fotózás – kétszer voltam táborozó, mindkétszer a fotós csoportban -, az, hogy végre olyan emberekkel veszem körbe magam, akik szenvedélyesek, érdeklődnek, tanulnak, figyelnek és egyáltalán nem jellemtelenek. Sőt igazi csodabogarak.

– Mit jelent neked a DUE-tábor?

V.-H. B.: A helyet, ahol megtanultam, hogy milyen az őszinte barátság.

– Szerinted milyen fiataloknak való a DUE-tábor?

V.-H. B.: Olyanoknak, akik úgy érzik, hogy tartozni akarnak valahová. Nem kell, hogy a médiában képzeljék el a jövőjüket. Ha csak kipróbálni akarja magát az ember, ez az egyesület tárt karokkal várja. Én is így kezdtem, és akkor még nagyon élt bennem, hogy újságíró lesz belőlem. Az élet más fordulatot vett, de én megmaradtam ebben a közösségben, aminek nagyon örülök.

– A DUE Social Media Team tagjaként milyen munkát végzel?

V.-H. B.: Posztgyártással foglalkozom, a DUE Instagram oldalát vezetem, illetve plakátokat, szórólapokat készítek az egyesület rendezvényeire.

– Mennyire, vagy kik számára, miért tartod hasznosnak, illetve károsnak a közösségi médiát?

V.-H. B.: Szeretem a közösségi médiában, hogy sok mindent, sok mindenkit elérek rövid idő alatt. Vállalkozások és nonprofit szervezetek számára is hasznosnak tartom a marketing, a kapcsolattartás szempontjából. Sok minden mást is fel lehetne sorolni, hogy mire jó a social media. Viszont, mint mindennek, ennek is van sötét oldala. Nagyon fontos – és ezt szerintem manapság a fiatal szülők jól csinálják –, hogy mikortól engedjük a gyereket a képernyő elé, és ott mit engedünk meg neki, mert a közösségi média veszélyes is lehet. Előfordulhat csalás, bántalmazás, kommunikációs zavar, és elszakít a valóságtól. Nagyon könnyen elhisszük, amit elénk tár, pedig nem mindig szabadna. Fenntartásokkal kell kezelnünk.

– A TikTokot te is betiltanád a kiskorúak számára?

V.-H. B.: A TikTokot legszívesebben mindenki számára betiltanám. Akármennyire vannak rajta hasznos tartalmak, jó dolgok, amiket én is szeretek nézni, érzem magamon, hogy nagyon butítja a koncentrációmat.

– Nem fogunk úgy csinálni, mintha mi ketten nem lennék barátok, mert bár ezt sok olvasó nem tudja, de a DUE-sok annál inkább. Számos területen együtt dolgozunk az egyesületben. Ugyanakkor még nekem, még ebben a korosztályokat háborítatlan békességben kényeztető egyesületben is szokatlan, hogy ennyire nagy korkülönbséggel – 2025-ben 50 éves leszek – ennyire könnyen megtalálom a közös hangot egy korodbelivel. Pontosabban: te találod meg velem. Ha ez ennyire jól megy, akkor szerinted miért vannak a társadalomban – nem csak mienkben – egyre nagyobb generációs szakadékok, heves ellenségeskedések és kölcsönös gúnyolódások fiatalabbak és idősebbek között…?

V.-H. B.: Szerintem közrejátszik ebben az, hogy a szüleim és köztem is nagyobb korkülönbség van, így ez számomra sosem jelentett problémát. Hogy miért vannak generációs szakadékok…? Ez talán a hozzáállástól függ. Amíg normálisan, tiszteletteljesen viszonyulunk a másikhoz, legyen az velünk egyidős vagy harminc évvel idősebb, akkor ugyanazt a hozzáállást kell visszakapnunk. Legalábbis én ebben az álomvilágban élek.

– Bocsánatot kérni vagy elfogadni a nehezebb a számodra?

V.-H. B.: Lehet, hogy úgy tűnik, kibújok a válasz alól, de igazán egyiket sem, főleg, ha a szeretteimről van szó.

– Nagyon a szívedre tudsz venni dolgokat?

V.-H. B.: Néha a szívemre tudok venni dolgokat.

– Tudsz – vagy ha nem tudsz, szeretnél – annyira karrierista, törtető lenni, amennyire a mai világunk sajnos megköveteli?

V.-H. B.: Tavaly volt egy kurzus az egyetemen, ahol előkerült a siker fogalma. Vajon mitől számít valaki sikeresnek…? Építészként 200 fős irodát kell vezetned, ilyen-olyan céges autókkal, nagy vállalati együttműködésekkel, vagy elég, ha szereted, amit csinálsz, megélsz belőle és elcsépelt kifejezéssel élve esetleg „segítesz a társadalmon”…? Azt hiszem, amíg jól érzem magam abban, amit csinálok, és tudok küzdeni valamilyen célért, akkor okés karrieristának lennem. De nem szeretnék átesni a ló túloldalára sem, akármennyire úgy érzem néha, hogy azt teszem.

– Ha három dolgot megváltoztathatnál magadban, mik lennének azok?

V.-H. B.: Szeretném, ha érdekelnének a pénzügyi kérdések és a hivatalos ügyek, illetve értenék hozzájuk, mert úgy érzem, édesapám nélkül elvesznék. Jó lenne, ha nem stresszelnék kis dolgokon. Nagyon szeretném, ha nem lenne lámpalázam nagy embertömeg előtt.

– Ha valamit megváltoztathatnál a világban, mi lenne az?

V.-H. B.: Jó lenne, ha a világ  lelassítana egy kicsit. Mindenféle értelemben. Ezzel szerintem sok minden megoldódna.

– Oké, eddig bírtam: miért nem lila már a hajad?! Mindenkinek annyira tetszett!!

V.-H. B.: Már nem érzem a magaménak. Lehet, hogy egyszer visszatérek hozzá, de azt hiszem, akkor kicsit azonosítanám magam azzal a Blankával, aki a gimnáziumban voltam. Már nem vagyok az.

Vincze-Hajnal Blanka építészszakmai Instagram oldala ide kattintva érhető el.

(A táborban készülteket kivéve a cikkben található fotók mindegyike Vincze-Hajnal Blanka tulajdona.) 

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással