„A hangulat megteremtése a legfontosabb feladatunk” – Hora Dani is a DUE-ban ért haza önmagához

A fél életét átdobolta, de az élet is ütött rajta párat. A maga huszonegy évével már az Amerikai Egyesült Államokban is felnőtt lenne, de ő már sokkal korábban fölnőtt. Operatőrnek készül, sőt már az. Szóval elmondható róla, hogy sok mindenre képes. Pályázati nyertesként került be a DUE-táborba, ahol 2025-ben már negyedik alkalommal lesz csoportvezető. Hora Dániel hányattatott gyerekkorról, hosszú útkeresésekről, nagy rátalálásokról, egészségtelen munkamániáról és egészséges elégedetlenségről beszélgetett sors-, és bajtársával, Herczeg Zsolttal.

– Nagyon elfáradhattál az idei táborban. Tudom, hogy ez nem kérdés, de azért válaszolj, kérlek.

Hora Dániel: Az idei volt a negyedik táborom, a harmadik csoportvezetőként, és az eddigiek közül ez volt a legfárasztóbb. A DUE sosem az a hely volt a számomra, ahol sokat alszom és keveset dolgozom, de mindig megéri bevállalni. Idén huszonöt táborozó volt a csoportunkban, és ekkora létszámmal még nem volt tapasztalatom. Tavaly, amikor tizennégyen voltunk, a megbeszéléseken azt mondtam, hogy sok – most már visszasírom azt a helyzetet. A mi csoportunkban azért kritikus a nagy létszám, mert komplikált munkákat végzünk. Maradnia kell kapacitásnak arra is, hogy mindenkivel egyénileg foglalkozzunk. Ennek ellenére elégedetten távoztam a táborból, mert ügyesek voltak a csoportunk tagjai, és nagyon jó filmek készültek. Az is sokat segített, hogy a tábor után két nappal elutaztam Olaszországba egy nyaralásra, amit már régóta tervezgettünk a barátnőmmel.

– Általában túlhajtod magad? Tudod, hol a határ?

H. D.: Szerintem csak néha hajtom túl magam. A családom szerint viszont állandóan. Ezt általában úgy ítélem meg, hogy megtérül-e a belefektetett munka – és nem is feltétlenül anyagi szempontból. Tavaly novembertől januárig volt egy nagyon nehéz időszak. Olyankor forgatjuk az egyetemen az őszi féléves vizsgafilmeket. Hét filmben dolgoztam, ebből kettő a saját vizsgamunkám volt. Egy forgatás általában 4 négy napig tart – akár 18 órás munkaidővel -, de a sajátoknál ez még plusz 2-3 hét előkészületet és 2 hét utómunkát is megkövetel. Szóval ebben az időszakban egy héten hat napot dolgoztam és egyet pihentem, de még akkor is a filmekkel foglalkoztam otthon. Ilyenkor sajnos a magánéletem sínyli meg a sok munkát, mert egyszerűen nem marad rá időm. Nem a fáradtság a fő problémám, hanem az, hogy alig látom a barátnőmet és a macskánkat. A határt pedig még keresem. Szerintem jó úton járok, de majd az élet eldönti…

– Magamtól is kérdezhetném, de szerencsére én vagyok a riporter: amikor tudod, hol a határ, például munkaterhelésben, akkor miért léped át?

H. D.: Na, ez az, amit a családom szerintem soha sem fog megérteni, amiért nem hibáztatom őket. A filmiparba hosszú és meredek szamárlétra vezet. Az elején még talán ki tudsz kerülni egy-egy lépcsőfokot, de az egyetem után nem lesz valakiből azonnal operatőr, sőt az is csoda, ha egyáltalán forgatni tudsz. 21 éves vagyok. Most van a legtöbb energiám, most kell megalapozzam az utamat, megismernem minél több embert, és fejlesztenem magamat. Önteltség nélkül mondhatom: az egyik nagy hibám, hogy túlságosan önfeláldozóan és görcsösen szeretném megoldani mindenkinek a problémáját, és sajnos párszor már kihasználták ezt.

– Ki vigyáz rád?

H. D.: Főként a barátnőm. Ő szokott emlékeztetni, hogy jó lenne kicsit pihenni. A másik az édesanyám.

– Mi kell neked ahhoz, közel engedj magadhoz valakit, és feltétel nélkül megbízz benne?

H. D.: Szerintem elég közvetlen vagyok mindenkivel, de a mélyebb titkaimat általában olyanokkal osztom meg, akikkel ez a nyíltság kölcsönös.

– Gyakran érzed, hogy ami másnak már elég jó, az neked a minimum vagy legfeljebb a középszer?

H. D.: Mindig az adott helyzethez mérem a dolgokat. Vegyünk egy embert, aki most kezdi a szakmát, és készít egy videót. Nem fogom lehúzni, ha abba a szintbe, amelyen ő tart, ez beleillik vagy akár fejlődik is vele. Ha viszont van egy konkrét munka, meghatározott elvárásokkal, és van egy kolléga, aki nem tesz bele mindent, az nagyon zavar. Nekem az a legfontosabb, hogy beletegyen mindent, amit tud, legyen az akármekkora tudás.

– Magányossá vagy kívülállóvá tesz néha a maximalizmus?

H. D.: Nem gondolom. Jó kommunikációval nem lehet ebből problémád egy közösségben. Persze, van néha konfliktus, ha nem ugyanannyit teszünk bele a közös munkába, de emiatt nem érzem magányosnak magam.

– Hogyan oldod meg, hogy másoktól ne várd el ugyanazt, amit magadtól? Ez tanítás esetén kiemelten fontos.

H. D.: Senkitől sem várom el, hogy úgy csinálja, mint én, mert annak a világon semmi értelme. Szerintem ez a magyar oktatás egyik legnagyobb problémája: abszolút nem foglalkozik azzal, hogy mindenki más személyiséggel, neveltetéssel, családi háttérrel, érdeklődéssel és képességekkel van megáldva. Ebből nekem nagyon sok problémám volt a közoktatásban töltött tizenkét évem alatt. Számomra a megtett út a fontos. Annak örülök, ha a táborozó úgy megy haza, hogy valamivel több annál, mint amennyi kilenc nappal korábban volt. A DUE-ban is van, aki még nem fogott kamerát a kezében, és van, aki egyetemen tanul filmezni – nem lehet azonos keretben tanítani a kettőt! Az a lényeg, hogy mindig tudjak valami pluszt adni nekik, és elmélyítsük a tudásukat a gyakorlatban.

– A világ elismeri, amilyen vagy?

H. D.: Az utóbbi négy-öt évben már igen. A gyerekkorom közösségi szempontból az előbb említett oktatási problémák miatt nagyon nehéz volt. A korosztályomhoz képest idősek a szüleim, ezért más értékrendet vettem át, mint a kortársaim többsége. Ráadásul már gyerekként is bennem volt a művész-személyiség. Én is változtam azóta, mert – tegyük hozzá! – nagyon rossz gyerek voltam, de megtaláltam a közösségeimet, amelyekben már nem vagyok kívülálló és elfogadnak.

– Nagyon megközelíthető vagy. Vidám és lelkes társasági figura. Ugyanakkor tudsz távolságot tartani, és gyakran elvagy a saját kis világodban. Az ilyen – egyébként nekem nagyon imponáló – kettősségnek mindig van magyarázata, és az mindig a gyerekkorban van. Hol, kik között és hogyan nőttél fel?

H. D.: 18 évig Pakson éltem. Erről a városról elsőként mindenkinek az atomerőmű és a borzasztó nukleáris szóviccek jutnak az eszébe. Nekem kicsit más az a hely. Egy kisváros, ahol majdnem mindenki ismer mindenkit. Szakmai alapon nem kapsz munkát, csak ismeretség révén. Az egész családom utálta a várost, de a nagyszülők és a család többi része miatt meglehetősen sokáig ott éltünk. Van egy bátyám, aki 14 évvel idősebb nálam, de ez nem azt jelenti, hogy nem tervezett gyerek voltam, csak anyámék sokáig úgy gondolták, hogy nem tudnak még két gyereket bevállalni. Mire pedig tudtak volna, addigra olyan dolgok történtek, ami náluk is felvetette a 21. század legnehezebb kérdését: érdemes-e még egy gyereket erre a világra hozni…? A szüleim még kiskoromban elváltak, de ez nem okozott nagy törést, mert a mai napig békés a viszonyuk. A bátyámékkal két utcányira lakunk egymástól itt, Pesten, szóval nagyon szoros a kapcsolat. A nagy korkülönbség miatt voltak nehéz időszakok – például amikor külföldön melózott és nagyon hiányzott. Amiért iszonyatosan hálás vagyok a szüleimnek, az a tudás és értékrend, ami rengeteget segít a céljaim elérésében. Apám villanyszerelő, és a szó legtágabb értelmében vett ezermester. Nincs olyan technikai jellegű probléma, amit nem tud megoldani, ráadásul elég művelt ember. Gyerekkorom nagy részét építkezéseken töltöttem vele. Akkoriban rettentően utáltam ezeket a munkákat, de ma nagyon hálás vagyok értük, mert borzasztó sokat tanultam. Családi házban élek, mindent magam csinálok: villanyt, vizet szerelek, festek, burkolok. Anyám eredetileg védőnő. Tőle empátiát, jó kommunikációt és egészséges érzelmi intelligenciát örököltem. Megmutatta, hogyan lehet jól kezelni az embereket és a sokféle élethelyzetet. Sajnos, ezzel az értékrenddel nagyon különböztem a környezetemtől, és rengeteget bántottak az osztálytársaim. Sokszor a tanáraim is. Most már ezt is helyén tudom kezelni, de sokáig iszonyatosan nehéz volt. Egyszóval nagyon sokat köszönhetek a családomnak, és szerencsés vagyok, hogy támogatnak a céljaim elérésében.

– Tizenhárom évig doboltál. Az jó hosszú idő, az eddigi életed több mint a fele. Miért kezdted el, hogy ment és miért hagytad abba?

H. D.: Reméltem, hogy ez szóba kerül! A zene az életem egyik legmeghatározóbb eleme. Nem a zenélésre gondolok, hanem a zenehallgatásra. Minden nap legalább két órát hallgatok zenét, és nem háttérzajként. Az egyik népszerű zenés stream app minden év elején összesíti, hogy mennyit hallgatsz zenét. Tavaly ez nekem 103 ezer 252 perc volt. Az 72 nap! Igaz, hogy filmes vagyok, de számomra a zene a legvarázslatosabb művészet, mert úgy tud szavak nélkül mély érzelmeket kifejezni, mint semmi más. Ebből lehet sejteni, hogy nem éppen a manapság nagymenőnek számító előadókat hallgatom, bár azért van pár kivétel. Szóval minden a zene szeretetével kezdődött. A bátyáméknak volt egy garázszenekaruk Pakson. Egyszer lementem az üres próbaterembe, és 3-4 évesen elkezdtem püfölgetni a dobokat. 10 éves koromig csak otthon, autodidakta módon csináltam, de utána zeneiskolában folytattam. Ott egy kicsit megváltozott az irány: a rocktól a klasszikus ütőhangszeres játék felé mozdultam el. Megismertem a talán legszebb ütős hangszert, a marimbát. Versenyekre is jártam. 2016-ban és 2017-ben két két dunántúli és egy országos versenyt megnyertem. Konziba készültem, de egy hónappal a felvételi előtt megismertem a videózás világát, ami teljesen elcsavarta a fejemet. Ahogyan egyre jobban kezdtem „belemászni” a filmes világba, úgy szorult ki az életemből a zenélés. Megcsináltam ugyan az alapfokú vizsgát, de utána abbahagytam a zenélést. Mindazonáltal a zene még mindig fontos része az életemnek. Néha írok magamnak zenét, sőt egy ideig még zenekarban is játszottam.

– Kikkel tudsz jól barátkozni?

H. D.: Akiknek hasonló az érdeklődési körük, és hasonlóan állnak az élethez – de erre is vannak kivételek.

– Nekem nehezemre esik lazítani. Nem gondolni semmire, nem találni ki semmit, nem tervezni semmit, csak úgy, feladat nélkül létezni. Arra tippelek, hogy ezzel te is így vagy – erősíts vagy cáfolj meg -, de mindenképpen érdekes megtudni, hogy: mi a pihenés a számodra? A munkát nem ér mondani!

H. D.: Nekem is sokszor nehéz elterelni a gondolataimat. Állandóan dugig vagyok tervekkel, és ezeken rugózom. De azért sokféleképpen tudok pihenni. Filmet nézek, zenét hallgatok, kirándulok – bár erre ritkán van időm -, de általában a barátnőmmel közösen csinálunk valami. Ja, és imádok főzni!

– Mitől tudsz nagyon félni?

H. D.: A legnagyobb félelmem, hogy nem vagyok elég jó abban, amit csinálok. Részben emiatt hagytam abba a zenélést.

– Gyűjtögető típus vagy, aki mindent elrak – „hátha jó lesz még valamire” -, vagy nyugodt szívvel ki tudod dobni, ami nem kell?

H. D.: Szerintem ebben egyensúlyban vagyok. Megbecsülöm, amim van. Nagyon sok keresetem forgattam vissza eszközökbe. Most már elértem velük egy olyan szintet, hogy mindent meg tudok oldani velük, így már nem fejlesztem tovább. Élmények és tapasztalatok terén viszont kifogyhatatlan étvágyam van.

– A közügyek érdekelnek? Követed a híreket?

H. D.: Nagyon is! Kicsi korom óta érdekel a politika. Naponta olvasok híreket és követem a hazai történéseket. Sokszor nagyon felidegesít, amit olvasok és látok. Ez valószínűleg a túlságosan nagy igazságérzetem miatt van. Kisiskolásként nagyon sokat bántottak, és nehezen tűröm, ha másokat bántanak. A korrupció mellett talán az zavar a legjobban a közéletben, hogy jelenleg „mindenkit is” utálunk, aki nem ért velünk egyet.

– Szerinted mikortól számít valaki felnőttnek?

H. D.: Ez is nehéz kérdés, de megpróbálom egy saját példán megválaszolni. Sajnos túl korán nőttem fel, mivel gyerekként nagyon sokan bántottak. Úgy igyekeztem kezelni ezt a helyzetet, hogy megpróbáltam föléjük emelkedni, először a zenével, aztán a filmezéssel. 16 évesen már elég jól kerestem. úgy, hogy közben gimnáziumba „jártam”. Ezt azért teszem idézőjelbe, mert inkább csak jelen voltam. Körülbelül semmi se érdekelt az általános tárgyakból, és a saját utamat jártam. Szerencsére nagyon sok tanár felismerte ezt, és megengedőek voltak velem. Sokszor egy hetet hiányoztam, mert 17 évesen Pesten forgattam. Ettől függetlenül mindenből ötösre leérettségiztem – bár mai napig nem értem, hogyan, mert pár tárgyból a szóbeli előtti este olvastam el a tételeket először és utoljára. A kérdésre pedig az a válaszom, hogy onnantól felnőtt valaki, amikortól már vannak konkrét céljai, felelősséget vállal a tetteiért, önállóan el tudja látni a mindennapi teendőit, és felismeri egy dologról, hogy az a saját értékrendje alapján jó vagy rossz. Ha van valami probléma, akkor törekedj a megoldására, és ne magán a problémán rugózz, mert az időpocséklás. Az iskola pedig csak iránymutatás. Ha kapsz egy papírt az elvégzéséről, még nem tudsz mindent. Egész életedben képezni kell magadat, ha valamit el akarsz érni valamit. Szóval kell egy egészséges elégedetlenség és egy igény a még jobbra.

– Szeretnél apa lenni egyszer? Szerintem nagyon jó apa lennél, csak állandó küzdelmet jelentene a munkaszeretet és a családszeretet összeegyeztetése.

H. D.: Azt szokták mondani, hogy a filmes világ nem igazán családbarát. Ha komolyan foglalkozol vele, például nagyjátékfilmet forgatsz, akkor az heti 6 napon napi 12-18 óra munkát jelent. Emellett a magánéletnek körülbelül esélye sincs. Én nagyon szeretnék egészséges egyensúlyt elérni, de nem mindig van lehetőség erre. Amerikában már vannak szakszervezeti törekvések a munkaidő és a túlóra normalizálására, de mire ez a változás ide ér, az minimum 10 év – ha egyáltalán ide ér. Egyébként idén januárban született meg bátyámék kislánya. Nagyon sokat látogatjuk, imádom a kis cukiságot! Én azonban egyelőre nem látom magamban azt a türelmet, ami egy kisgyerekhez kell, és úgy érzem, hogy ez 30 alatt nem igazán fog változni. Másrészt az a célom, hogy majd akkor vállaljak gyereket, amikor már elérek egy olyan szintet, hogy nem kell minden melót feltétlenül elvégeznem, mert időm úgysem lenne rá. Egyszer szeretnék apa lenni, de nem a közeljövőben, az biztos.

– A videózás, a filmkészítés iránti szenvedély honnan jött?

H. D.: A művészetek kiskorom óta vonzottak. Otthon, a kertben már gyerekként nagyon szerettem fotózgatni a virágokat és az állatainkat. Minél művészibben akartam megörökíteni őket, no és persze iszonyat mennyiségű filmet néztem. A videózás onnan indult, hogy a gimis angoltanárunknak ppt-ket kellett készítenünk és előadnunk angolul. Az egyik haverom egy paksi fesztiválról csinált egy ilyet, és lejátszotta a rendezvény aftermovie-ját, amit az egyik dobos szaktársam készített. Ott valami átkattant bennem, hogy „Úristen, ilyeneket lehet csinálni…? En is ilyeneket szeretnék…!” Spórolni kezdtem egy saját tükörreflexes gépre, és a következő fesztiválon már együtt dolgoztunk. Eltelt egy-két év, egyre több munka volt, és fejlesztettem az eszközöket is. A bátyám egyik haverja elhívott werkezni egy forgatásra. Ott ismét leesett az állam, és onnantól megvolt az iránya az életemnek: filmoperatőr szeretnék lenni.

– Hol tanulsz most és mit ad neked az iskola?

H. D.: A Metropolitan Egyetem filmoperatőr BA szakán tanulok, és tavasszal fogok diplomázni. Az egyetem számomra egyrészt a kapcsolatépítésben nagy segítség, másrészt olyan dolgokat tanulunk, amiket máshol nehezen lehetne elsajátítani. Ilyen például a világítás. Továbbá sok lehetőséget biztosítanak forgatásra. Ingyen kapunk eszközöket, az iskolai feladatokhoz pedig óriási kedvezményeket a nagy rentáloktól (eszközkölcsönző cégek – a szerk.) is. Így profi felszerelésekkel, de még nem teljes felelősséggel forgathatunk. Ahogy szokták mondani: még szabadon hibázhatunk.

– Saját filmkészítő vállalkozásod van. Jól megy?

H. D.: Változó. Mivel egyetemista vagyok, nem hirdetem magam annyit, hogy jusson időm a sulira és magamra. Van olyan hónap, amikor épphogy be tudok fejezni mindent határidőre, de idén nyáron például egy munkám se volt. Bár ezt nem bánom, mert végre alaposan kipihentem magamat!

– Esküvőkről is forgatsz. Azok kemények lehetnek. Mi benne a legnagyobb szívás?

H. D.: Amikor megkaptam tőled a kérdéseket, éppen egy esküvőn melóztam. Egy ilyen munka nagyon fárasztó. Általában délben érkezünk és felvesszük a készülődést, onnan futás a templomba, onnan a helyszínre, ott polgári szertartás, utána csokordobás, fotózkodás, vacsora, nyitótánc és buli. A buli már lazább, de déltől olyan este kilencig megállni sincs időnk. Minden pillanatot meg kell örökíteni, mert ez nem egy filmforgatás, ahol mindent felvehetünk négyszer. A hatalmas pörgés után pedig 4-5 óra üresjárat jön. A buli elején ugyanis, amikor mindenki táncol, csinálok kb. 120 felvételt. Onnantól kezdve csak akkor, ha valami különleges történik – ilyen például a mennyasszonytánc. A legnagyobb szívás számomra azonban ennek az emberi oldala. Olyan ember vagyok, akinek nehezére esik bármihez is érzelemmentesen hozzáállnia. Amióta voltunk a bátyámék esküvőjén, azóta megváltozott bennem a kép, ami ezekről az eseményekről élt bennem. Az ő esküvőjük egy erdő közepén lévő faházban volt a szlovák határ mellett. Semmi pucc és fölösleges külsőség. Egy erdei kisvasúton érkeztek a szertartásra. Nem volt hetekkel előre, tánctanárnál begyakorolt extravagáns tánc. Az egész csak arról szólt, hogy ők mennyire szeretik egymást, és hogy érezzük jól magunkat együtt. Az esküvők között, amikre forgatni hívnak – nem kevés pénzért -, van egy-kettő, ami ennek a szöges ellentéte. Eddig tíz esküvőn vettem részt videósként, és nagyon érdekes benyomások értek. Voltak iszonyatosan cuki párjaink, viszont volt egy-két olyan, ami csak a pénzről szólt. Az egyik párnak az egész esküvőn az volt a prioritása, hogy minél jobb képek és videók készüljenek róluk, hogy megmutathassák a Facebookon, milyen jól élnek és mekkora „császárok”. A legnagyobb poén az egészben, hogy az esküvő után fél évvel elváltak. Szóval számomra az a legnagyobb szívás, hogy ne gondolkodjak a miérteken egy puccparádé közepén, csak végezzem a munkát. Egy biztos: az én esküvőmön nem lesz videós, és fotósból is csak valami egyszerű, mert nem ez a lényeg szerintem.

– A termékvideóknál és a reklámfilmeknél, úgy gondolom, az lehet a legnehezebb, hogy kreatív vagy, értesz a szakmádhoz… aztán jön az ügyfél, és kér valamit, amit ronda, lehetetlen, vagy annyiba kerül, mint az Avatar. Mi a technikád az ilyen helyzetek jó kezelésére?

H. D.: Hála istennek általában megbíznak bennem. Ha előáll egy ilyen helyzet, akkor megpróbálom elmagyarázni, hogy miért rossz az, amire gondol, és rendszerint elfogadják.

– Találtam túrázós imázsfilmet is tőled. Te magad is szoktál túrázni?

H. D.: A bátyámék sportegyesületével jártam négy évig túrázni. Rengeteg helyen jártam, de sajnos amióta elkezdtem az egyetemet, évi egynél többször nincs rá időm.

– Nézzük egy kicsit messzebbre. Mi a cél? Diploma után mozifilmek operatőri munkái?

H. D.: Igen, ez a célom, csak ez nem ilyen egyszerű. Nagyon hosszú út vezet odáig, hogy az ember kamerához nyúlhasson egy filmben. Azt szoktuk beszélni az osztálytársakkal, hogy mi magyar filmet valószínűleg nem fogunk fényképezni. Sajnos itt is a politika szól közbe. Olyan filmekre, amiket csinálnánk, nem adnak pénzt, szóval kicsit szomorú a jövőképünk. Jövőre egyébként filmoperatőr mesterszakra szeretnék menni.

– Fura fajta az operatőr. Mások – például a rendező – elképzelését váltja valóra, de mégis egyenrangú alkotótárs, nélküle papírízű forgatókönyv maradna a Nagy Ötlet. Számodra mi a legszebb, a legizgalmasabb a filmoperatőri munkában?

H. D.: Szerintem az a legérdekesebb, hogy mekkora hatalma van a világításnak. A hangulat megteremtése a legfontosabb feladatunk. A másik – ami kicsit félelmetes, de nagyon szeretem – az a felelősség, hogy akár ötven embert kell irányítanod. Amit még nagyon szeretek, az a közös alkotás öröme, amikor egy ötletből valami fantasztikus csoda jön létre.

– 2020-ban te lettél Az év diákvideósa a DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázatán, eljöttél a DUE-táborba, és utána emlékeim szerint egyenes út vezetett a csoportvezetésig. Miért pont ez az a közösség, amire érdemes ennyi időt, energiát, pénzt, tudást szánnod?

H. D.: Amikor elmentem a 2021-es táborba, és megérkeztem egy plafonig rakott autónyi eszközzel, a két csoportvezetőm, Adri és Andris (Szentendrei Adrienn és Babcsány András – a szerk.) egy kicsit meglepődött…! A táborban olyan alkotótársakra találtam, akikkel három kisfilmet csináltunk tíz nap alatt. Rengeteg barátot szereztem, akikkel a mai napig nagyon jóban vagyunk. Ez elég nagy szó nálam. Gyerekkoromban a társaim rengeteget bántottak. Sokáig nagyon nehéz volt megnyílnom mások előtt, de a DUE hatalmas segítség volt ebben. Ez egy nagyon elfogadó, nyitott és szerető közeg, ahol mindenki otthonra lelhet. A csoportvezetés ötlete pedig onnan jött, hogy a filmezést mint új irányt mi hoztuk be még táborozóként 2021-ben. Ez szerintem nagy hiány volt a táborban. Szerettük volna átadni a tudásunkat. Reméljük, sikerült.

– Hogyan vezetsz csoportot, milyen módszerekkel dolgozol?

H. D.: Először kiscsoportos vagy egyéni feladattal felmérjük a táborozók tudását, és így alakítjuk ki az alkotócsoportokat. Nagyon gyakorlatközpontú vagyok, szerintem csak így lehet hatékony az oktatás. 12 évig hallgattam az elméleti dolgokat az iskolapadban, és közben végig azon töprengtem, hogy mi a franc értelme van ennek az egésznek azon a magasztos célon kívül hogy „általános műveltség”. Persze, kell egy bizonyos szintű elméleti tudás, de azt csak gyakorlattal lehet elmélyíteni. Szerintem nagyon fontos az őszinte, egyéni és valamennyire szigorú visszajelzés – bár ezt a legutóbbit csak módjával lehet, mert főként gyerekekről beszélünk. Ha valaki már látott mustrálni, az érti, miről beszélek! Szerintem fontos, hogy ha valami kiemelkedően jó, azt megdicsérjem, és elmondjam, mitől jó. Viszont ha valami nem sikerül túl jól, arról nem fogok hazudni, hanem elmondom, hogy miért nem jó, mik a hibái, és hogy lehetne jól megcsinálni. Szerintem ebből lehet a legtöbbet tanulni. A saját hibáinkból.

– Jövőre, a 2025. július 5-13. közötti balatonkenesei DUE-médiatáborban várhatóan Nagy Alizzal közösen vezetsz filmkészítő csoportot. Idén is dolgoztatok együtt. Milyen párost alkottok?

H. D.: Nagyon szeretek nőkkel dolgozni, mert másképpen látunk dolgokat. Aliz nagyon türelmes és jól bánik a táborozókkal. Az idei táborban nagyon hasznos tanácsokkal látta el a rendezőnket a forgatókönyvírásnál. Szerintem jól tudunk együtt dolgozni. Már várom a közös munkát.

– Kik a legjobb barátaid a DUE-ban?

H. D.: Nehéz priorizálni, de írok pár nevet: Bodor Julcsi, Velek Domi, Lakatos Geri, Bodonyi Dani, Binyu (Balázs István – a szerk.), Hanti Marci, Babcsány Andris.

– Mi a legidegesítőbb, amit az emberek művelnek a mobiltelefonjuk videókészítő funkciójával?

H. D.: Amitől be tudok kattanni, az a vertikális, tehát az állított videó.

– Tartasz attól, hogy a mesterséges intelligencia elveszi a munkád?

H. D.: Ettől nem tartok.

– A TikTok érdekel, motivál, vagy károsnak tartod szakmai szempontból?

H. D.: Szerintem sokkal inkább káros, mint hasznos, bár ez nem a TikTokkal, hanem a YouTube-al kezdődött. Az első egyetemi osztályfőnököm, Babos Tamás operatőr tanár úr fogalmazta meg ezt tökéletesen. Az internetes videómegosztókkal lehetőség nyílt arra, hogy bárki készítsen bárki számára bármilyen anyagot. Születik is sok hasznos és minőségi alkotás, viszont erős túlsúlyban van a trash tartalom. Valljuk be, ezt fogyasztják a legtöbben. Ez torzítja az emberek ízlését, és emiatt hanyatlik a mozi. Már egyre kevésbé van igény az olyan filmalkotásokra, amik egy kicsit elgondolkodtatnak és van üzenetük. Ha megnézed bármelyik mozi aktuális kínálatát, kb. 80 százalékban egyszerű, bohókás vígjátékok vannak műsoron. Önmagában ezzel nincs baj, mert kellenek, én is nézek ilyeneket – de alig van pár kiemelkedő film évente! Hozzáteszem, 10 évvel ezelőttig nemcsak a social media, hanem a televízió is torzított az ízlésen. Most már viszont a fiatalok alig néznek tévét. A hiperszuper telefonos fotók miatt pedig sokan azt hiszik, hogy mindent tudnak a képalkotásról, és telefonnal fognak filmet forgatni. Kicsit szomorú, hogy valaki egy életen át tanul filmesnek, majd odajön hozzá valaki, hogy „jobb képet csinálok a telómmal, mint te”.

– Tudsz úgy filmet nézni, hogy nem a képeken, beállításokon, fényeken, vágásokon gondolkodsz, hanem élvezed a mozit?

H. D.: Tudok – addig a pillanatig, amíg nem látok valami olyan hibát, mondjuk, a világításban, ami után már csak arra tudok koncentrálni. Ez alól egy kivétel van: a Star Wars. Ennek a franchise-nak hatalmas rajongója vagyok gyerekkorom óta, és bár az előzménytrilógia egy nagy kalap kaki, újra és újra megnézem…!

– Te is úgy érzed, hogy a mai filmkészítők kicsit túlhasználják a drónt?

H. D.: Nem érzem így. Inkább az amatőr videósok használják túl. Nekem is volt egy ilyen korszakom.

– Mi különbözteti meg a jó operatőrt a zseniálistól?

H. D.: Egy jó operatőr csinál egy szép filmet. Egy zseniális olyat alkot, amit még senki. Új stílust teremt.

– Melyik mai rendező operatőre lennél, ha bárkit választhatnál a világon, és miért?

H. D.: Christopher Nolant választanám. Imádom a filmjeit és a hozzáállását a világhoz. Ahelyett, hogy mindent digitálisan csinálna, megpróbál valós trükköket alkalmazni. Erre kiváló példa az Oppenheimer, amiben legfeljebb 5 CGI-os snitt volt, vagy még annyi sem. Bár hozzáteszem, ehhez én még nagyon kevés lennék. Nem véletlenül kapott most Oscar-díjat az operatőre, Hoyte!

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással