„Mindig a legtöbbet próbálom kihozni magamból, de sosem vagyok elégedett a végeredménnyel” – Panulin Hajnalkának is jót tett a DUE-tábor

Táncolt, zongorázott, de nem hagyta, hogy a művészet elragadja: racionális elme maradt. Kitűnő tanuló, lelkes focidrukker, nagy macskarajongó, és a 2024-es DUE-médiatáborban a legjobb online tartalomkészítőnek járó szakmai díjat kapta meg a táborvezetőségtől. Pedig csoportvezetőként dolgozó nővére évekig el sem tudta csábítani hozzánk. Milyen jó, hogy mégis eljött a táborba Panulin Hajnalka, hiszen most válaszolhatott Herczeg Zsolt kérdéseire!

– Sokáig tartott, amíg Bogi rádumált, hogy gyere el a DUE-táborba?

Panulin Hajnalka: Igen. Évekig mondta, hogy menjek már, de sose hallgattam rá. Bánom, hogy nem volt erőszakosabb, mert akkor már korábban is részese lehettem volna az év legjobb kilenc napjának…!

– Mivel győzött meg végül?

P. H.: Az iskolában kaptam egy lehetőséget, hogy részt vehetek a táborban, de nem akartam elfogadni. Mégsem kellett sokáig győzködnie senkinek. Bizonyára éreztem, hogy most már nekem is ott a helyem a táborban. És milyen jól döntöttem…!

– Az is visszatartott, hogy Bogi ott van táborvezetőségi tagként?

P. H.: Egyáltalán nem. Pozitív dologként éltem meg, hogy elmentem egy ismeretlen helyre, új emberek közé, de ő ott volt és támogatott.

– Nekem egy bátyám van. A lánytestvéreknél is úgy van, hogy a húg egyszerre akar hasonlítani a nővérére és különbözni tőle? Egyszerre példakép és vetélytárs?

P. H.: Szerintem igen. Felnézel rá, és olyan akarsz lenni, mint ő, mert idősebb és több mindent letett már az asztalra, de közben vetélytárs lesz, mert próbálsz többet és jobban teljesíteni. Ez egy elég jó motiváció, ráadásul a kisebb testvérekben szerintem mindig ott lesz az érzés, hogy a nagyobb testvérek után ők se okozzanak csalódást a családnak.

– Mi az, amiben szerinted nagyon hasonlítotok, és mi az, amiben teljesen különböztök?

P. H.: Több a különbség köztünk, mint a hasonlóság. Ő sokkal nyitottabb. Bárkivel hamar megtalálja a közös hangot. Én csendesebb, visszahúzódóbb vagyok. Tanulás terén is ég és föld az érdeklődési körünk. Bogi szíve mindig a humán tantárgyak, főleg a töri felé húzott, én viszont hamarabb oldok meg egy fizika feladatot, minthogy megjegyezzem, mikor volt a mohácsi csata… Hogy hasonlóságot is említsek: mindkettőnket kitartónak gondolom, és magasak az elvárásaink magunkkal szemben. Mindig a legjobban akarunk teljesíteni. Sőt a hobbijaink is egyeznek: szeretünk olvasni, és a zene fontos szerepet tölt be az életünkben. Mindketten zongoráztunk.

– Bogit jobban, téged nyilván kevésbé ismerve én a háttérben egy jól szervezett családot sejtek tudatos, elkötelezett szülőkkel, amiben sok a szeretet, és bár megugorhatók, de viszonylag magasak az elvárások. Ami rendben is van, persze. Jól látom?

P. H.: Ez így van. A szüleink mindig, mindenben támogattak és támogatnak bennünket, de vannak határok, amiket be kell tartanunk, másképp borulna minden. Fontos a bizalom, az őszinte viszony a szülők és gyerekek között, valamint elengedhetetlen a tisztelet szüleink iránt. Úgy érzem, ez nálunk megvan, amiért hálás vagyok. Szerencsések vagyunk Bogival, hogy ilyen nevelést kaptunk.

– Tizenkét évig tanultál zongorázni. Az ilyesmire általában a szülei veszik rá az embert – jól is teszik -, ezért nem is a kezdet, hanem a folytatás miértje érdekel. Mi ragadott meg benne?

P. H.: Kellett néhány év, mire realizáltam, hogy a zongoraórára járás nem teher, nem elveszi a szabad időmet, hanem kikapcsol és nagyon sokat ad lelkileg. Ráadásul annyira jó érzés, hogy elmondhatom, „tudok zongorázni”, és nem csak lejátszom a hangokat, hanem érzem a zenét, értem, amit játszok! Azt hiszem, éppen ez ragadott meg benne: nemcsak a zongoratudásom fejlődött az évek alatt, hanem a személyiségemet is formálta. Részemmé vált a zene, ami által ki tudom fejezni magam.

– A zongorázás olyan, mint a biciklizés? Nem lehet elfelejteni?

P. H.: Ha egyszer megtanuljuk, nem tudjuk elfelejteni. Az ujjak megjegyzik, hogy hol és mikor kell leütni a billentyűket. Az egyik kedvenc zongorás idézetem Jerry Lee Lewis-tól is éppen ezt bizonyítja. „…these fingers of mine, they got brains in ’em. You don’t tell them what to do – they do it.” „…ezek az én ujjaim, agyuk van. Nem mondod meg nekik, mit csináljanak – csak csinálják.”

– Amikor csak úgy leülsz a zongora elé, miket szeretsz legjobban játszani?

P. H.: Általában interneten rákeresek az aktuális kedvenc zenéim kottájára, azokat átnézem és eljátszom. Néha még rá is énekelem a dalt. Múltkor néztem a Netflixen a Bíbor szívek című filmet, és annyira megragadott a zenéje, hogy megtanultam zongorán. Előfordul, hogy nosztalgiázásként előveszem a régi iskolai darabjaimat, például egy Chopin-keringőt.

– A sógornőm zongoratanárnő. Őt figyelve azt látom, hogy ehhez a hangszerhez nem csupán mély érzékenység, hanem hallatlanul nagy fegyelem is kell. Fegyelmezett embernek tartod magad?

P. H.: A fegyelem nemcsak a a zongorázáshoz, hanem bármilyen hangszerhez vagy sporthoz elengedhetetlen. Fegyelmezett embernek tartom magam. Fegyelem és kitartás nélkül nem tudtam volna végigvinni 12 évnyi zongorát, 6 évnyi táncot, és nem tudtam volna kitűnő tanuló lenni az első osztály óta.

– Gyakran vagy szigorú, kritikus önmagaddal szemben?

P. H.: Igen. Mindig a legtöbbet próbálom kihozni magamból, de sosem vagyok elégedett a végeredménnyel. Egy pici hiányérzetem mindig van, és legközelebb próbálok javítani. A maximalizmusomnak is köszönhető mindaz, amit elértem.

– Másokkal szemben megbocsátóbb vagy, ha hibáznak, mint magaddal szemben?

P. H.: Sajnos vagy nem sajnos, én hamar megbocsátok az embereknek, és szemet hunyok a hibáik felett. Nem vagyok haragtartó típus. Magammal szemben viszont más a helyzet. Lehet, hogy nem látszik, mert nem mutatom, de egy apró hibán is képes vagyok napokig kattogni, és újragondolni százszor, „mi lett volna, ha”.

– Évekig táncoltál. Milyen stílusban?

P. H.: Hat évet jártam modern táncra. Hiányzik. A fellépésekre, versenyekre való felkészülés, a színpadra lépés előtti izgalom… ez mind nagyon hiányzik. Sajnos a középiskola mellett már nemigen volt időm rá, és nem is sok lehetőség akadt, így kénytelen voltam abbahagyni.

– Mit fejlesztett az egyéniségedben a zongorázás és a tánc, szóval a művészet?

P. H.: Mindkét művészeti ág nagy hatással volt rám. A zene az életem részévé vált. Megtalálom benne a nyugalmat, és általa jobban meg tudom mutatni magam, könnyebb kifejezni az érzéseimet. A kitartásom, a szorgalmam sokkal nagyobb lett a művészet által, ami a személyiségfejlődésem egyik központi tényezője.

– Egyiket, a táncot és a zongorázást sem tekintetted életcélnak, hivatástervnek?

P. H.: Bármennyire is szeretem mindkettőt, sosem fordult meg a fejemben, hogy valamelyik a hivatásom legyen.

– No de hogy jött a képbe a foci? Mert tudom, hogy a nővéreddel együtt hatalmas futballszurkolók vagytok.

P. H.: Nagyon sokan meglepődnek azon, hogy lányként ennyire szeretjük a focit. Az egész a Panulin-oldalról jött. Nagypapám focizott és edzőként dolgozott, apukám úgyszintén, úgyhogy öröklődött a futballszurkolói vér. De csak a szurkolói, mert se Bogi, se én nem vagyunk nagy futballtehetségek…!

– Melyik hazai és külföldi csapatnak szurkolsz?

P. H.: A hazai csapatok közül a Kisvárdának. Sajnos ők kiestek az NB1-ből, úgyhogy egy jó Fradi-meccsre bármikor vevő vagyok. Külföldi csapatnak nagyon sokáig nem szurkoltam, de a testvérem hatására Barca-szurkoló lettem.

– Kedvenc, akár rajongott játékosok…?

P. H.: Nagyon sok tehetséges és szimpatikus játékos van, de egyet nem tudnék kiemelni. Lehet, hogy ez szokatlan, mert általában minden focirajongónak van egy kedvence. Az örökös kérdésre viszont, hogy Messi vagy Ronaldo, én azt mondom: Messi…

– Hogyan szurkolsz? Nehéz elképzelni, hogy káromkodva, de láttam már karón varjút és alamuszi nyuszit is nagyot ugrani…!

P. H.: Nem, nem, én nem káromkodós típus vagyok! A barátaim mégis azt mondják, hogy teljesen más Hajnit látnak, amikor meccset nézek. Nem tudnám megfogalmazni, hogy miért.

– Képzeld, az én párom családja tele van hivatásos focistákkal, az egyik, Ott Eszter már a Fradi NB1-es női csapatának tagja. Mi a véleményed a női fociról?

P. H.: 2019-ben voltam először a női Bajnokok ligája-döntőn, de hogy őszinte legyek, nem nyerte el a tetszésemet. Valamiért nekem nincs meg a varázsa a női focinak.

– Én a foci iránt mérsékelten rajongok, de amikor megtudtam, hogy imádod a macskákat, rögtön lelki rokonságot éreztem. Én is cicafan vagyok, eddig öt macskám volt. Amúgy a DUE-ban felülreprezentáltak a macskabarátok, mert Babcsány Andris és Hora Dani is az. Ha elmondod, miért szereted a macskákat, én is elmondom a saját okaimat!

P. H.: Először is annyira cukik, hogy nem is értem, valaki hogy nem szeretheti őket. Doromboló szőrgombócok, akiknek annyiból áll egy napjuk, hogy esznek és alszanak. Ráadásul annyira öntörvényű állatok, hogy az hihetetlen. Azt hiszem, szívesen lennék macska, ha nem is örökre, de néhány napra mindenképp…

– Én azért szeretem a macskákat, amiért mások nem: az önzőségükért, a függetlenségükért, a lustaságukért, a falánkságukért, az erejükért, az elpusztíthatatlanságukért, és persze a gyönyörű sima szőrükért és szeretgethetőségükért. Mesélj a macskáidról, kérlek!

P. H.: Az első cicáim 2015-ben kerültek hozzánk. Egy fekete és egy fehér cica, jin és jang, ahogy néha emlegettük őket. Kilenc év alatt nagyon hozzánk nőttek, igazi családtagokká váltak. Karácsonykor elmaradhatatlan volt a közös családi kép velük, az elegáns kis cicanyakkendőjükben. Alapjáraton kinti cicák, de azért sokat vannak a házban, főleg ősszel és télen, amikor már hidegebb az idő. Sajnos mára már csak az egyikük, Szaffi van velünk. Maffia hosszú betegeskedés után, azt követően, hogy leukémiával diagnosztizálták, a nyáron csendben elaludt…

– Most vagy végzős a középiskolában. Hol tanulsz és hogyan érzed ott magad?

P. H.: Fehérgyarmaton, a Deák Ferenc Gimnáziumba járok nyelvi tagozatos osztályba ötödik éve. Általános iskolában sosem volt kérdés, hogy merre megyek tovább. Csak az az opció volt a fejemben, hogy a Deákba fogok járni. Szerencsére nagyon jó osztálytársaim vannak, akiknek köszönhetően elképzelhetetlen, hogy akár csak egy iskolai napom is unalmas legyen.

– Mik a kedvenc tantárgyaid?

P. H.: Talán a lyukasórákat kedvelem a legjobban…! Inkább reál beállítottságúnak tartom magamat, nemhiába biológiából tervezek emelt érettségit tenni. Sőt szokatlan válasz lehet, de a matekot is szeretem.

– Vannak barátaid az iskolában?

P. H.: Szerencsés helyzetben vagyok, mert a legjobb barátaim egyben az osztálytársaim is, de az osztályon kívül is vannak barátaim.

– Mivel tudja kiérdemelni valaki, hogy igaz barátod legyen?

P. H.: Nagyon fontos, hogy érezzem, ugyanazt kapom vissza, amit adok. Nincs annál rosszabb érzés, mint ha valakit a barátodnak tartasz, látszólag azok is vagytok, de kiderül, hogy nem őszinte veled vagy feleannyi energiát fektet a barátság fenntartásába, mint te. Van egy furcsa képességem vagy nem is tudom, mi: tudat alatt érzem, hogy megbízhatok-e egy emberben, megoszthatok-e vele bizonyos dolgokat vagy sem.

– Nálad mi különbözteti meg a közeli ismerőst, a havert és a barátot?

P. H.: A barátaim tudják igazán, hogy milyen vagyok. Ők azok, akik a nehezebb időkben is mellettem állnak. Barátságos embernek gondolom magam, aki jól kijön másokkal, de valamilyen szinten mégis zárkózott típus vagyok. Idő kell ahhoz, hogy egy mély beszélgetés kialakuljon valakivel, és igaz barátomként tekintsek rá.

– Úgy igazán közel nehezen engedsz valakit magadhoz? Azt nagyon ki kell érdemelni?

P. H.: Nem úgy fogalmaznék, hogy ki kell érdemelni, de természetesen vannak dolgok, amik elengedhetetlenek, hogy úgy érezzem, megbízhatok valakiben. Kevés ember van, akinek teljes mértékben megnyílok.

– Mik a terveid az érettségi után?

P. H.: Mindenképpen szeretnék továbbtanulni egyetemen, de nagyon vonz az utazás, az új országok felfedezésének gondolata is.

– Miért nem művészeti irányban mész tovább?

P. H.: Sosem terveztem ilyet. Megélhetés szempontjából jobbnak láttam, ha a művészet hobbi marad.

– Magyarországon tervezed az életed?

P. H.: Nagyon sokat gondolkodtam már ezen. Kipróbálnám, milyen külföldön, és ha megtetszik, akár kint is maradnék. De ez még távoli.

– Mi az, amitől tartósan szoktál szorongani?

P. H.: Mindent túlgondolok, ezáltal sokszor felesleges stresszt, akár szorongást okozok magamnak. Hogy konkrét dolgot említsek: a jövő. Nagyon sok a bizonytalanság bennem a jövővel kapcsolatban. Mi lesz az érettségin? Megfelelő egyetemet választok? Meg tudom csinálni? Fenn tudom majd magam tartani? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések foglalkoztatnak.

– A boomer főnökök arra panaszkodnak, hogy a te korosztályod nem kitartó, gyorsan feladja és odébb áll, illetve túl nagyok az elvárásai például a munkahelyi légkörrel vagy a fizetéssel kapcsolatban. Még ha nem is veszed magadra, mi a válaszod erre?

P. H.: Mindenképp van igazságalapja. Egyre több ilyen van, de úgy gondolom, nincs minden veszve. Vannak céltudatos, ambíciózus fiatalok a mai világban is.

– Milyen egy jó bocsánatkérés?

P. H.: Nem kell nagy felhajtás neki, de lehessen látni és érezni, hogy tényleg úgy gondolja az illető, és őszinte a bocsánatkérése, nem csak formális.

– A DUE-táborban a vezetőség neked ítélte oda a legjobb online tartalomkészítőnek járó szakmai díjat. A nővéred, Bogi előtte megkérdezte tőlem, nem gond-e, hogy a húga kapja. Én szakmai vezetőként annyit mondtam: „Természetesen nem gond. Ahogyan előnye, úgy hátránya sem származhat senkinek abból, hogy valamelyikünk rokona. A DUE-ban csak a teljesítmény számít. Ha ő a legjobb, akkor ő a legjobb. Minden más lényegtelen.” A döntés pedig közös és egyhangú volt – tehát nem csak Bogié. Fogadjunk, hogy tábor előtt nem fogadtál volna arra, hogy valamiben te leszel a legjobb!

P. H.: Egyáltalán nem, sőt! A díjátadó ünnepségre úgy ültem oda, hogy „óóó, én úgyse kapok semmit, de majd a többieket megtapsolom és büszke leszek rájuk”. Amikor viszont meghallottam a nevem, el sem hittem. Kérdeztem Bogit utána, mégis hogy történt ez. Még mindig hihetetlen… Azt hittem, a gyenge láncszemek közé fogok tartozni a cikkeimmel. Hálás vagyok érte nagyon. Ha nincs a DUE, a mai napig azt hinném, hogy nem tudok fogalmazni…!

– Hogy állsz az önbizalommal úgy általában?

P. H.: Igyekszem jól állni vele, általában sikerül is, de nem mindig tudok pozitív és önbizalommal teli maradni. Ebben az időszakban szerintem természetes, hogy néha elbizonytalanodom, és nem bízok úgy magamban, ahogyan kéne. Szerencsére ilyenkor a családom és a barátaim felráznak, hogy „hahó, kicsit több önbizalmat, és higgy magadban!”

– Kockáztatni szeretsz néha?

P. H.: Megfontolt ember vagyok. Szeretek előre tervezni, és inkább a biztos mellett döntök. Nem túl gyakran kockáztatok, de néha azért előfordul. Bizonyos helyzetekben elengedhetetlen a kockázatos döntés.

– Jövőre is ott leszel a táborban?

P. H.: Igaz, még messze van, de igen, 2025-ben is nagyon szeretnék részt venni a DUE-táborban!

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással