„Muszáj egy embernek elvekkel és morális határokkal rendelkeznie” – Velek Domonkos, a többszörös frontember

Táborozóként kezdte, megkapta „A tábor embere”-díjat, egy jó ideje már csoportvezető, főszerkesztőként irányítja a DUE Tallózót, egyetemen tanul, és a kisbetűs ünnepnapok zenekarban is ő a vezető – Velek Domonkos, az egyszínűséggel, érdektelenséggel és ellenszenvvel amúgy sem vádolható közösségünk egyik legszínesebb, legérdekesebb és legszimpatikusabb tagja tényleg megérdemli a címbeli titulust: többszörös frontember. Herczeg Zsolt jól elbeszélgetett vele.

– Fura egy figura vagy, de abszolút jó értelemben. Egyetlen skatulyába sem illesz bele teljesen. Ilyen voltál gyereknek is, vagy tudatosan építetted fel az imidzsed?

Velek Domonkos: Sose fogalmaztam volna meg ezt magamnak, de talán igazad van ebben, és okoz is amúgy nehézségeket, mert mindig két világ között vagyok kicsit kívülálló. Egyáltalán nem tudatos, bár az biztos, hogy mindig jobban tetszett az, ami más volt, mint a többieké, és tettem is azért, hogy én ne legyek olyan, akire könnyen legyinteni lehet.

– Nagymamám mindig azt mondta, hogy minden rendes férfinak van bajusza, kalapja és pipája. Háromból kettőt már kipipáltál, igaz? És nem a pipát…

V. D.: Valójában már a pipát is kipipáltam, de csak a vicc kedvéért, még csak nem is cigizek. A bajusz teljes állású, kalapos nem vagyok, így legfeljebb egyharmad rendes férfi lehetek a nagymamád szerint. De azzal is beérem.

– A táborban mindig kedves és szelíd vagy. Rossz gyerek voltál és megneveltek?

V. D.: Ezen a kérdésen sokat gondolkodtam. Igen, megneveltek, de nem mondanám, hogy ettől lettem kedves és szelíd, szimplán csak ilyen akarok lenni. De attól nagyon boldog vagyok, ha ennek tűnök. Magamat nem annyira ennek látom, de a DUE-táborban azért otthon érzem magam, és nem kell úgy megküzdenem az igazamért, így nem jön ki más oldalam. Klasszikusan rossz gyerek nem voltam, de álltam fel angolórán és küldtem teli torokból AVADAKEDAVRÁT a tanárra. Nagyon vicces volt, de szégyellem magam miatta. Inkább csak sokat pofáztam amúgy.

– Kamaszkorodban lázadtál?

V. D.: Igen, és kiállhatatlan voltam, de nem fordulok magam ellen, jogos volt a forrongásom.

– A családodról pláne keveset tudok. Amennyit szabad, annyit mesélsz róluk?

V. D.: Szegeden jártam oviba és elsőbe, van egy nővérem, szüleink már kiskoromban elváltak. Már nevelőapukánkkal együtt költöztünk fel Pestre, majd az agglomerációba. Aztán lett egy kedves kisöcsém is.

– Még azt sem tudom eldönteni, hogy bénán teljesítettél a tanulásban vagy eminens voltál. Mindkettő lehet igaz. Melyik az?

V. D.: Általános iskolában jellemzően kitűnő tanuló voltam, de csak mert van agyam hozzá, nem tanultam akkor se. Később, gimiben se nagyon. Hamar kialakult az a felállás, hogy matekból zsinórban kaptam a nulla pontos egyeseket, kémiára, fizikára még csak füzetet se vittem, az idegen nyelvi órákra pedig aludni jártam. Francián például megtanultam bal kézzel írni. Ez most így elég rosszul hangzik, de magyarból és töriből cserébe évekig nem kaptam 5-ösnél rosszabbat. De ez az életem minden területére igaz: ami nem érdekel, azt nem fogom priorizálni az olyan dolgok elé, amik viszont nagyon. Összességében azért a jobb tanulók közé tartoztam, de nem éreztem akkora küldetésemnek, hogy erőn felül teljesítsek az iskolában.

– Kedvenc tantárgy?

V. D.: Magyar és töri, szerencsére nagyon jó tanáraim voltak. Berecz Andreát szerettem a legjobban.

– Az ELTE-n tanulsz esztétika szakon. Nemes választás, de munkaerőpiaci szempontból nem túl praktikus. Milyen vágyak vagy tervek vittek oda?

V. D.: Egyrészt minden karrierista megfontolás nélkül olyat akartam tanulni, ami érdekel, különben úgy se csinálnám végig. Másrészt reméltem, hogy végre magamfajtákkal lehetek a gimi után, de úgy alakult, hogy sokkal inkább a zenész közegekben kaptam olyan impulzusokat, szereztem olyan barátokat, akiket az egyetemtől vártam. Szerencsére az esztétika csak a minorom, és a specem a média szabad bölcsészként. Én nekem az az elképzelésem az egyetemekről, hogyha valaki hülyén megy oda, akkor hülyén jön ki, szóval nem egy esztéta képzettségtől várom a megváltást önmagában. Már gimiben is dolgoztam újságíróként, egyetem alatt már zenei újságíróként is, az egyetem pedig sok hasznos tudást ad ehhez. Persze fogalmam sincs, hogy újságíró akarok-e lenni évek múlva is.

– A DUE-ba és a táborba annak idején hogy kerültél be?

V. D.: A gödi általános iskolás osztályfőnököm tartotta a suliban az újságíró szakkört, már-már belezsarolt, hogy járjak. Nagyon hálás vagyok neki miatta. Aztán az egyik cikkemmel jelentkeztünk hatodikban a DUE pályázatára, ott harmadik lettem, majd elmentem a táborba.

– Az idei táborban hogyan érezted magad?

V. D.: Nekem ez volt a kedvencem a 2021-es után. Úgy érzem, most sikerült megtalálnom, hogyan tudom komfortosan csinálni a csoportvezetést, és mostanra tudom igazán értékelni ezt a közösséget, a tábveztől kezdve a táborozókig.

– Nemcsak tábori csoportvezető vagy az egyesületben, hanem a DUE Tallózó főszerkesztője is. Abban a munkában mi motivál?

V. D.: Nagyjából ugyanaz, mint a csoportvezetésben, hogy segíthessek az újságírás iránt érdeklődő fiataloknak elérni a céljukat.

– Milyen főnök vagy?

V. D.: Időnként lassan válaszoló, hahaha. 12 évesen kerültem a Tallózóba, 14 évesen pedig volt egy nagy dráma abból, hogy nem mentem el a Sajtófesztiválra, pedig vállaltam egy helyszíni beszámoló megírását. Akkor mások közbenjárására el lettem mondva megbízhatatlannak és hasonlóknak, pedig egyszerűen csak nem engedtek el a szüleim végül, amit előre is jeleztem, hogy benne van a pakliban. Na mindegy, hosszú sztori – végül is amúgy utolsó pillanatban mégis elmentem –, de nálam soha nem történhetne meg az, hogy egy még alig középiskolás korú gyerekre rá legyen húzva a vizes lepedő, amikor éppen azért csináljuk a Tallózót, hogy ezeket a normákat, elvárásokat megtanuljuk. Szeretem a nyílt és egyenes kommunikációt.

– A kisbetűs ünnepnapok zenekar frontembere vagy. Essünk túl a nehezén: 1-től 10-ig mennyire idegesítő már az a poén, hogy miért nem Nagybetűs Hétköznapok?

V. D.: 10.

– A kamaszok három okból alapítanak zenekart. 1. Jól lehet vele csajozni. 2. Tudnak zenélni. 3. Az első két pont együtt. Te melyik vagy, ti melyikek vagytok?

V. D.: Lehet, hogy jól lehetett volna vele csajozni a suliban, ahol osztálytársakként megalapítottuk a zenekart, de nem jutott eszünkbe ez akkoriban. Kicsit különcök, vagy magunknak valók voltunk. Csajoztunk, persze, de inkább furáknak gondoltak minket emiatt kezdetben, mint menőnek. Azt se mondanám, hogy jól zenéltünk. Imádtam a Beatlest, nagyon inspiráltak, és emellett csomó nehézségem volt kamaszként, ezeket dolgoztam fel a zenéléssel, vagy hát igyekeztem.

– Ismerem a zenéitek többségét, de nem fogom elbábozni a zenei szakújságírót. Szóval képezz ki: milyen zenekar vagytok? Milyen zenét, miért, miről, kiknek, hogyan játszotok?

V. D.: Az úgynevezett alternatív szcénát erősítjük, de csak azért, mert még nem írtuk elég nagy slágert, onnantól kezdve pedig popzenekarnak akarnak majd minket hívni. Azért zenélünk, mert túl régóta csináljuk, 14 éves korunk óta – most vagyunk 20 évesek – és már túl nagy részt szakítana ki az identitásunkból, ha abbahagynánk. Persze, kicsit élvezzük is. Sikerült már szerencsére rengeteg fesztiválon játszanunk, de még a Budapest Parkban is, kétszer.

– Dallamra írsz szöveget vagy szövegre dallamot?

V. D.: Mindig dallamra szöveget, talán csak egyszer volt fordítva. Mostanában érett meg bennem a gondolat, hogy újra ki kéne próbálni úgy, mert kezdenek semmitmondóvá válni a gondolataim.

– A lámpalázat hogyan kezelitek?

V. D.: Jellemzően nincs már lámpalázunk, legalábbis nekem. Utoljára akkor volt saját koncerten, amikor a gimnáziumunkban játszottunk kilencedik osztályban, mert ott olyan ismerősök előtt léptünk fel, akik bár többnyire támogatóak voltak, félni lehetett, hogy nevetség tárgyává tesznek minket. Mondjuk, bénák voltunk, de így is többnyire megerősítéseket kaptunk. Mindenesetre tartottam a véleményüktől. 2018-ban nem volt annyira menő zenekart csinálni, régimódinak tartottak minket miatta eleinte, azt hiszem.
Amióta tudom, hogy az emberek, akiknek játszunk, azok önként és dalolva jönnek a koncertjeinkre, azóta nem izgulok – persze, csak ha megfelelően fel vagyunk készülve. A Budapest Park színpadára felsétálva azért érzékeltem, hogy ez egy másik kávéház, de még ha bénázunk, akkor is fontos tapasztalat. Akkor szoktam izgulni, amikor időnként elhívnak vendégzenésznek énekelni.

– Azért ez már nem csak egy hobbi, igaz? Annál régebbinek tűnik és a meló is láthatóan több vele.

V. D.: Borzasztóan sok meló van vele, mert elérhetetlenül magas az a limit, amikor kész van a munka: soha, mert mindig lehet jobban, ha valamit akarunk kezdeni magunkkal. Nem hobbi, szeretnénk ebből megélni.

– Nehéz összeegyeztetni a DUE-s aktivitást és a zenekari munkát?

V. D.: Igen, de amit az ember akar, azt megoldja.

– A zenekarok mindig azért oszlanak fel, mert valamelyik tag mást akar játszani, szólókarrierbe kezd, munkába áll vagy családot alapít. Régen a kötelező sorkatonaság is keresztbe vágta a bandák sorsát, de az ma már szerencsére nem játszik. Nektek már voltak belső válságaitok?

V. D.: Persze. Hárman osztálytársakként kezdtük a zenekart kvázi gyerekként, a negyedik tag, a dobos emiatt óhatatlanul bizonyos szempontból kicsit kívülálló szerepbe kerülhet, ha nem vigyázunk, vagy ha nem passzol eléggé a sajátos gyerekkori barátságból indult dinamikánkba. Közösen állítottunk fel egy sztenderdet magunknak zeneileg és emberileg is. Persze, ezt is megkérdőjelezzük időnként, és személyes válságokba kerülünk.

– Az halál komoly, hogy egy srác hosszú ideje azzal menőzik mindenhol, hogy a ti zenekari tagotok, pedig nem is az?!

V. D.: Igen, 2 éve mutatkozik be a nevünkben vagy a zenekarunk tagjaként. A jóhiszemű emberek pedig hisznek neki sokszor. A gáz benne, hogy tudjuk, hogy nagyon sok hitelrontó dolgot tett.

– Ismét csak 1-tól 10-ig most mennyire ismert, híres, népszerű a kisbetűs ünnepnapok a maga kategóriájában?

V. D.: Ha mondjuk egy 7-es zenekar már tud önálló Budapest Parkot csinálni, akkor 4,5. De azért őszintén, ez a fajta hangszeres zene, amit mi csinálunk, nem a mainstream fele tendál, hiába van egy viszonylag nagy közeg, akiket érdekel.

– Mi a cél a zenekarral? Hová feljebb? Vagy nem kell feljebb?

V. D.: Nem tudunk olyan célt kitűzni, amit elérve azt mondanánk, hogy köszönjük szépen, ennyi elég is volt. 20 évesek vagyunk, természetesen mindig több kell, mindig akarunk, de azért elégedetlenek és türelmetlenek sem vagyunk már – utóbbit sok időbe telt elérni. Szeretnénk nagyon jó és fontos lemezeket csinálni, megkerülhetetlen zenekar lenni, Budapest Parkokat, sok vidéki koncertet, de nagy álom, hogy a környező országokban is relevánsak legyünk.

– A Facebook-oldaladon szinte kizárólag a zenekarról posztolsz. Egy ideje erről szól minden? Eluralta az életed?

V. D.: Abszolút, de úton vagyok vissza a valóság felé, az elmúlt időben a magánéletemmel is sokat foglalkoztam. A közösségi média pedig nem olyan hely, ahol annyira meg akarnék nyilatkozni, mert nincs csillapíthatatlan közlésvágyam a dalíráson túl egyelőre. Szóval másról nem is nagyon van kedvem posztolni. Instagramon azért tolom a hülyeségeket.

– A rajongást hogyan kezeled?

V. D.: Az zavar, mikor úgy néznek rám, mint akitől azt várják, hogy dobjon egy hátraszaltót. Épp emiatt tervezzük a zenekarban, hogy megtanuljuk. Egyébként nem tulajdonítok neki akkora jelentőséget. Köszönöm azoknak, akik támogatnak minket a figyelmükkel.

– A saját műfajotokban számotokra ki a magyar és a külföldi etalon?

V. D.: My Morning Jacket, ha aktívat kell mondani. Mindig lenyűgöz.

– Magyarul vagy angolul kell énekelni, hogy eljuss oda, ahová szeretnél, szeretnétek?

V. D.: Ahova magyarul énekelve nem lehet eljutni, oda nem is szeretnénk. De a nemzetközi karrier esélyeiről magyarként azt gondolom, hogy ma már rengetegen hallgatnak úgy zenét, hogy nemhogy nem zavarja őket, hogy nem értik a szöveget – kifejezetten kuriózumként kezelik, főleg, ha zeneileg valami sajátos íz is párosul hozzá. Valami olyan, ami, mondjuk, egy angolnak ismeretlen, de izgalmas.

– Mennyire nehéz megállni, hogy mindig egyedit, eredetit, sajátot, újat írjatok, és ne olyat, amit a rajongóitok esetleg elvárnak?

V. D.: Szerintem azt mi csak megtippelni tudjuk, hogy vajon mit szeret majd a rajongó. Ha ennek akarunk megfelelni, akkor nem fog menni, nekünk kell diktálni az iramot. Ez nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe a közérthetőséget, hisz én magam is gyakran inspirálódók popzenéből, tetszik.

– Mi teszi a slágert slágerré?

V. D.: Erre mi is keressük a választ, egyelőre kevés sikerrel írtunk saját receptet rá. Nagy benne a véletlen faktor, és persze rengeteg konvenció ízléses összeállítása kell hozzá, ami az emberi fülnek egyből rokonszenvesnek hat.

– Miért pörögnek ki manapság olyan gyorsan az előadók és a bandák? Tippelni se tudok, hogy most van-e még olyan énekes, zenekar, aki/ami évtizedekig topon lesz. A Rolling Stones pedig még mindig tolja, az Oasis újra összeáll.

V. D.: A Tiktok-generáció kifejezés jól összefoglal mindent. Már nem tud olyan sokáig érdekes lenni valami. A régiek pedig valójában nem régiek, örökké fiatalon élnek a fejünkben, a dalokban. Hullámokban tér vissza a The Beatles is. Nem lehet őket elfelejteni, ezért lecserélni sem.

– Azahriah mit tud jól? Mert valamit nyilvánvalóan jól tud.

V. D.: Nem tudom, komolyan. De én is van, hogy hallgatom.

– Ő is ki fog pörögni gyorsan?

V. D.: Szerintem nagyon tehetséges, szóval megtalálja a módját annak, hogy valamilyen formában megmaradjon mindig aktuálisnak és érdekesnek.

– Oké, témaváltás. Szerinted mikortól számít valaki igazán felnőttnek?

V. D.: Láttam már 70 éves gyereket is. Régen azt hittem, hogy minél többet élünk, annál bölcsebbek leszünk, de ez egyáltalán nem így van. Azt hiszem akkor, amikor már nem te függsz, hanem tőled függnek. De ez is hülyeség. Nem tudom.

– Akinek diplomája van, az automatikusan értelmiségi is?

V. D.: Láttam már… diplomás ostobát. Szóval nem.

– Az újságírást elpusztította a közösségi média?

V. D.: Az biztos, hogy felvizezte és elmosta a határait. Bodor Julcsi még szakdogát is írt ebből.

– Mivel lehet nagyon megbántani?

V. D.: Azzal, ha valaki szándékosan meg akar bántani, vagy rosszat akar nekem. Azt nem tudom mire vélni. Távol áll tőlem az ilyen.

– Melyik a leghitványabb emberi tulajdonság?

V. D.: Muszáj egy embernek elvekkel és morális határokkal rendelkeznie. Ha ez nincs, akkor az a leghitványabb, ha van, de gond nélkül átlépi, akkor az még rosszabb.

– Szeretnél összetörni egyszer egy gitárt a színpadon?

V. D.: Nem, nagyon kínos lenne. Nincs is rá pénzem, meg elég karakteridegen. Ahogy ezt megfogalmaztam, meg is jött hozzá a kedvem.

– Melyik az a zene, amit titokban nagyon kedvelsz, csak szégyelled bevallani?

V. D.: Nem szégyellek semmit, de talán a legváratlanabb XXXTentacion Revenge című száma.

– Sokfelé van dolgod, és mindegyik nagy elhivatottságot igényel. Miért tudsz mégis DUE-s önkéntes maradni?

V. D.: Itt vannak a barátaim, és szeretem nézni, ahogy egy fiatal DUE-s kinyílik a közösségben, és ezáltal el tud indulni a saját útján bátorsággal.

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással