„Nekem minden médiatábor felér egy nyári szerelemmel” – ha nincs programja, Kovács Bence ír magának egyet

Rádióriporter és programozó, egyetemista és macskatartó. A DUE médiatáborának vezetőségi tagja, a szegedi Kovács Bence szinte folyton mosolyog, és mindig segíteni akar. Mondják róla, hogy amerre jár, ott mintha rossz időben is kisütne a Nap. Lehet, hogy azért, mert az első táborában részt vett egy Napimádó szeánszon…? Valószínűtlen. Sokkal inkább azért, mert jó neveltetést kapott, és nemcsak az esze, hanem a szíve is a helyén van. Herczeg Zsolt mindkettővel kapcsolatban tett fel neki kérdéseket.

– A szegedi Rádió 88-nál dolgozol, ami a magyarországi helyi rádiók egyik veteránja. Hogyan kerültél oda és mi a munkád?

Kovács Bence: 2022-ben kiírt a rádió egy pályázatot a helyi középiskoláknak, a legjobb iskolarádiót keresték. Ezen mi is elindultunk a gimis sulirádiónkkal, és meg is nyertük a versenyt. A nyereménye egy három hónapnyi gyakornoki program volt a rádiónál, amelynek során a hírstáb kezdett el velem foglalkozni. Mivel meg voltak elégedve a munkámmal, azt mondták, hogy a program után is szeretnének látni a csapatban. Így kerültem riporterként a céghez. Emellett vannak más, apró-cseprő dolgaim is – de ez általában így szokott lenni egy kisebb, helyi rádiónál: kicsit mindenki csinál mindent. Két dolog miatt vagyok egyébként igazán büszke arra, hogy a Rádió 88-nál dolgozhatok. Egyrészt a helyi rádiózás egy olyan állatfaj, ami sajnos mára hazánkban kihalóban van, pedig véleményem szerint ez van a lehető legközelebb a hallgatóhoz: olyan infókat, sztorikat, műsorokat hallanak, ami igazán a mindennapjaik részét képezi. Másrészt pedig – ahogy te is mondtad – valóban veteránok vagyunk a kereskedelmi rádiózásban: a Rádió 88 idén már harmincnégy éve szórakoztatja es informálja a szegedi hallgatóságot.

– Milyen témákkal foglalkozol újságíróként?

K. B.: Nálunk a riporterek elsősorban helyi közéleti és kulturális témákban készítenek interjúkat, illetve a megszerzett információkból soundbite-os (hangrészlettel kiegészített – a szerk.) híreket. Ide tartoznak például a szegedi és a Csongrád-Csanád vármegyei jelentősebb programok, a Szegedi Tudományegyetem különböző eseményei és kutatásai, de a helyi politikai kérdéseket is érintjük, természetesen szigorúan tárgyilagosan. Olyan is előfordul, hogy történik valami nagyobb jelentőségű esemény az országban vagy a világban, és annak járunk utána, hogy miként érintheti ez az itt élők mindennapjait – ha úgy tetszik, „szegediesítjük” az anyagot.

– Szegeden élsz. Mit jelent neked az a város?

K. B.: Szeged szerintem minden szempontból egy különleges város: itt vagyunk az ország szélén, távol mindentől, mégis ez az ország egyik tudományos központja. Amikor valaki meglátogat Szegeden, elsők között mindig a közlekedés különlegességeit emelem ki. Vannak ugyanis a KRESZ-vizsgának olyan tananyagai, amikkel Szegeden kívül szinte sehol nem találkozik az ember, például, hogy mit csinálsz egy lámpás körforgalomban, ahová egy villamos bekanyarodik melléd. Persze, a közlekedésen kívül sok más városképi és kulturális szépsége is van Szegednek. Életem legtöbb élménye ide kötődik, hiszen itt születtem, itt jártam ki az iskoláimat, és most az egyetemen is itt tanulok.

– Ott is tervezed a jövőd?

K. B.: Ezt egyelőre nem tudom biztosan, még elég sok mindentől függ. Szívesen tanulnék és dolgoznék a fővárosban, de néhány hónapot külföldön is el tudnék képzelni. Ma már talán a távolság sem egy átívelhetetlen akadály, szóval akiket itt szeretek, azokat sem kellene hanyagolnom – ugyanakkor ahogy említettem, sok minden szól Szeged mellett. Leghamarabb a nyáron kiderül, amikor végzek az egyetemmel, hogy hogyan tovább.

– A táborban először technikusként ismertünk meg – a rádiózás műszaki oldala is érdekel?

K. B.: Természetesen! Hardveresen is kifejezetten érdekesnek találom, ahogy egy stúdió felépül, és a sok kicsi elemből egy komplex rendszert raknak össze a szakemberek, akárcsak az Interstellar minden táborban. Viszont a szoftveres részében még nagyobb örömömet találom: hogy mik azok a programok és rendszerek, amikhez ma szükség van ahhoz, hogy egy rádió zavartalanul működjön, mi több, a műsorvezetők keze alá dolgozzon. Ez talán egy olyan metszete a szoftverfejlesztésnek és a rádiózásnak, amivel később foglalkozni szeretnék programozóként.

– Hogyan látod a rádiózás jövőjét? Van olyan neki?

K. B.: Nagyon szeretném hinni, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy van. A rádiózást évtizedek óta temetik, mégis a mai napig létezik, és sokak mindennapjainak szerves része. Azt viszont én is látom, hogy abban a formában, amit ma Magyarországon rádiózásként ismerünk, hosszú távon már nincs igény. Mára a rádió legnagyobb erényei az online zeneszolgáltatásokkal szemben az információközlés és az aktuális, akár helyi témákkal való szórakoztatás, ezért erre kellene a fő hangsúlyt fektetni, hogy ne csak felesleges szájtépésnek éljék meg a hallgatók a megszólalásokat. Emellett pedig aki mai zenét akar játszani, annak be kell vállalnia azt, hogy nem elég csak úgy hébe-hóba néhány új zenét hozzátoldani a lejátszási listákhoz, ugyanis a streaming platformokon nap mint nap jönnek ki új dalok új előadóktól. A közösségi oldalaknak köszönhetően pedig vírusként terjednek a dalok és a trendek, amiket már túl késő, ha egy rádió csak hetekkel, hónapokkal később vesz át. Ezekre azonnal kell reagálniuk, ha relevánsak akarnak lenni.

– Programozást tanulsz, de pontosan hol, milyet és miért?

K. B.: A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Kar programtervező informatikus képzésén veszek részt idén harmadik éve. Olyan, számítógéppel megoldható problémákról beszélgetünk, amik mai életünkben a leggyakrabban előfordulnak, ezekhez pedig megoldásokat, algoritmusokat tanulunk. A problémákat matematikai szempontból kell érteni, amihez egyértelmű, hogy reál gondolkodású fejre van szükség. Ha a matekos háttér megvan, akkor tudjuk a problémát helyesen a számítógép „tudtára” adni, mindezt szinte minden tárgyból más programozási nyelven. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elmúlt években legalább 10-15 programozási nyelvet ismertem meg. Egyébként ezen a szakon tanulunk a matematikán és a programozáson, szoftverfejlesztésen kívül képfeldolgozást, mesterséges intelligenciát és modellalkotást is. Később olyan programok, rendszerek készítésével szeretnék foglalkozni, amik egyszerűbbé tehetik az emberek vagy a cégek életét, munkáját – és nem utolsósorban olyanokat, amik sok pénzt hoznak majd.

– Mit csinál pontosan egy programtervező informatikus? Én eddig azt hittem, hogy minden informatikus programtervező.

K. B.: A név valójában arra utal, hogy az SZTE-n többféle informatikai képzés közül lehet választani: vannak például gazdasági, mérnök-, üzemmérnök-informatikusok, és mi, programtervezők. A hétköznapokban is elég tágan szoktuk értelmezni az informatikus foglalkozást, a rendszergazdától a szoftverfejlesztőn át egészen a kiberbiztonsági szakértőig, viszont ezekből a munkakörökből mégis érződik, hogy teljesen más dolgokkal foglalkoznak a hétköznapjaikban. Sőt egy fejlesztőcsapaton belül is vannak a fejlesztők, a tesztelők, a grafikusok, a projektmenedzserek, és még számos olyan munkakör, amely más-más nexusban van a forráskóddal. Hogy mindezek közül ki számít programtervezőnek – nos, annak a megítélését az olvasóra hagynám.

– Van már egy rádiós, aki programozó is: Jáksó László. Nálad melyik a munka és melyik a szerelem?

K. B.: És Jáksó László is szegedi! Egyébként jelenleg abban a helyzetben vagyok, hogy mindkettő a munkám és a szerelmem is. Az egyetem mellett minden héten riporterkedem, ami továbbra is rengeteg élvezetet, és egyébként egyfajta balanszot is hoz az életembe. De azért az egyetem is egy teljes embert kíván, pláne a következő időszakban, ugyanis a közeljövőben 320 óra szakmai gyakorlat vár rám egy informatikai cégnél. Ezek azok a dolgok, amikkel én világéletemben foglalkozni akartam, ezért ennél jobban nem is érezhetném magam ebben a helyzetben.

– A mesterséges intelligenciával a te szakmádat – mármint a programozást – is fenyegetik?

K. B.: Egyre inkább teret nyer a mesterséges intelligencia a szoftverfejlesztésben is, pláne a nagy nyelvi modellek, mint például a ChatGPT vagy a Copilot fejlődésével. Mi is egyre többet találkozunk vele az egyetemen, sőt néha biztatnak is minket arra, hogy próbáljuk ki. Annyira viszont még nem okosak ezek a programok, hogy lenyomjanak minket. Egy dologban viszont biztosan soha nem is lesznek jobbak, méghozzá annak megértésében, hogy pontosan milyen programot, rendszert szeretne a megrendelő, az ember. Ennek rendkívül egyszerű oka van: sokszor maga a megrendelő sem tudja, mit akar.

– Mi a véleményed a közösségi médiáról?

K. B.: Borzasztó addiktív, és én is benne vagyok a spiráljában. Magamon és másokon is sokszor veszem észre, hogy ha van egy szabad fél percünk, rögtön megnyitjuk az Instagramot vagy valamelyik másik platformot, hátha szembejön valami szórakoztató. Ha mindez csak egy fél percig tartana, abból nem is lenne nagy baj, de sokszor hosszú percekre, akár órákra magukba szívnak ezek az applikációk, mert mindig „csak még egy” vicces tartalmat akarunk megnézni. Annak viszont örülök, hogy az önértékelésemre nincs különös hatással, pedig egyértelműen az a social media másik nagy rákfenéje.

– Milyen családból jössz?

K. B.: Mindig is szűk családban éltem, édesanyám nevelt fel, édestestvérem sincs. A rokonságom nagyobbik része viszont Budapesten él, mert anyu is odavalósi. Ami az anyagiakat illeti, soha nem voltunk nagyon eleresztve, sőt… Anyu viszont mindig megtett mindent, amit csak tudott – sőt néha többet is -, hogy megadjon nekem mindent a boldog gyermekkorhoz. Ezért nem tudok neki elég hálás lenni. Emiatt viszonylag hamar megtanultam, mi a pénznek az értéke, és pont ezért lett határozott célom, hogy a jelenlegi és a jövőbeli családom is biztos anyagi lábon álljon. Emellett persze sok mintázatot is felismertem a rokonaim életében, amik később nagyban segíthetnek majd abban, hogy mit hogyan tegyek vagy ne tegyek, ha egyszer nekem is gyerekem lesz.

– Én kukás akartam lenni kicsi koromban. Te micsoda?

K. B.: Erről még édesanyámat is megkérdeztem, mert egyszerűen semmi nem jutott az eszembe! Mint kiderült – neki sem rémlett semmi -, valószínűleg nem voltak kiskoromban konkrét ambicióim. A tévéműsorok és a sorozatok viszont már akkor is nagyon érdekeltek, úgyhogy feltehetően már akkor is belém volt kódolva a média iránti szeretet. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy általános iskola negyedik osztálya után jelentettem ki először, hogy rádiózni szeretnék, ha nagy leszek.

– Van hobbid, vagy a munkád a hobbid?

K. B.: Sajnos, mostanában nincs túl sok időm arra, hogy az egyetemen és a munkán kívül más hobbim is legyen, ezért is örülök, hogy mindkettőt nagyon élvezem. De ha néha tudok egy kicsit szusszanni, akkor lemegyek a konditerembe, esetleg játszom egy-egy videojátékkal, vagy készítek valamilyen programozós hobbiprojektet. Igen, ha nincs programom, írok magamnak egyet…!

– Mit csinálsz legszívesebben, amikor semmit sem kell csinálnod?

K. B.: Nagyon ritka az ilyen, de olyankor általában zenét hallgatok, vagy nézek valamilyen sorozatot a tévében. Előbbit nagyon szeretem elsődleges tevékenységként is űzni. Néha órákon keresztül mást sem csinálok, csak zenét hallgatok.

– Milyen könyveket olvasol szívesen?

K. B.: Nagyon hullámzó a kapcsolatom a könyvekkel: emlékszem, már óvodában is olvastam, viszont aztán nagyon sokáig egyáltalán nem kötött le. Ha néha kezembe veszek egy-egy kötetet, az általában valamilyen sci-fi vagy humoros regény. Nagy kedvenceim voltak például A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, vagy Az éhezők viadala-sorozat, de George Orwell 1984 című könyve is nagy hatással volt rám – most épp az Állatfarmot szeretném elkezdeni, szintén Orwelltől.

– Milyen zenéket hallgatsz?

K. B.: Mindenfélét. Nehezemre esne kategorizálnom magamat, leginkább a kedvemtől függ. Legtöbbször popzenét hallgatok, amit egy rádió is szívesen játszana – sok kedvencemet játssza például a Rádió 88 is -, de ha épp le akarom vezetni a feszültséget, elindítok mondjuk egy Rammsteint; sőt néha bekattan nálam valami, és meghallgatom például valamelyik animációs film betétdalát vagy Olimpia áriáját a Hoffmann meséiből. Mi több, néha ezek a dalok egy-egy lejátszási listán belül is keverednek – de szerintem ezzel nincs is semmi baj, sőt szerintem erre szükség is van. A rádióban zenével is foglalkozom, ezért valamennyire kötelességemnek is érzem, hogy egyrészt képben legyen az aktuális zenei trendekkel, másrészt tudjam, mi volt menő régebben, vagy akár nem is olyan régen, csak kisebb szubkultúrákban, rétegekben. Épp ezek miatt kedvenc számot sem tudnék mondani, sőt a táborban a Nekem ez-listám is a pillanatnyi érzelmeim alapján készül el. Talán egy 100-as listával tudnám a legjobban bemutatni az aktuális kedvenceimet, de az is valószínűleg nap mint nap változna – tavaly a YouTube Music szerint összesen 1895 számot hallgattam meg.

– Milyen filmeket nézel meg?

K. B.: Filmek terén hasonló az ízlésem, mint a könyvekben, a kedvenceim ott is a disztópikus vagy sci-fi elemeket tartalmazó mozik, lehetőség szerint minél látványosabb elemekkel. Emellett a horrorfilmeket is nagyon szeretem – közülük az első a Nem fogadott híváshoz volt szerencsém, de a mai napig nagy kedvenc az Annabelle-univerzum is. Vannak, persze, másféle klasszikus favoritok is, mint például a Forrest Gump, vagy a sorozatok közül a Dr. House, de igyekszem az új filmekre is nyitott lenni. Egyik haverommal rendszeresen járunk moziba, ahol megszemlézzük az aktuális újdonságokat, majd a véleményünknek hangot is adunk, általában egy Instagram-storyban.

– Korán feltűnt nekem, hogy kifejezetten művelt vagy. Milyen témák érdekelnek, miről szeretsz beszélgetni, ha „a világ dolgai” jönnek szóba egy társaságban?

K. B.: Igazából én szinte bármiről szívesen beszélgetek, ha egyrészt a beszélgetés minden résztvevője képben van az adott témával, másrészt ha halad is valamerre az adott társalgás. Nyilván nekem sem lehet fogalmam a világ minden dolgáról, olyankor inkább nem is szeretek véleményt nyilvánítani. A barátaimmal leggyakrabban valamilyen tech vagy gaming témáról beszélgetünk, de hát ez ilyen, ha proginfós az ember. Amiket nem szeretek, azok a kis „chit-chat”-ek, amikor csak azért beszélgetsz valakivel, hogy ne álljatok olyan kínos csendben egymás mellett. Olyankor inkább szeretek csendben maradni, én azt kevésbé érzem kellemetlennek.

– Melyik az az étel, amelyikből bármikor, bármennyit meg tudsz enni?

K. B.: A rakott krumpli jalapeño paprikával, azt legalább háromszor kértem édesanyámtól csak az elmúlt hónapban. Egyébként sem vagyok válogatós fajta, úgyhogy engem nem nehéz kajával elbűvölni.

– Jól sejtem a Facebook-oldalad alapján, hogy te vagy a sokadik macskarajongó a DUE-ban…?

K. B.: Ez így van, két nőstény macskát is tartunk itthon: Makit, a cirmost, és Mázlit, a teknőctarkát. Volt már korábban is macskánk, ezért szerettem volna egyet magamnak is, ezért a tizedik születésnapomra megkaptam az akkor hathetes Makit – ennek idestova tizenegy éve. Mázlinak a neve is árulkodó, hiszen óriási szerencséje volt, hogy édesanyám megtalálta őt nagyjából hat éve. Egy forró nyári napon ment haza a munkahelyéről, amikor a betonúton megtalálta szegény kiscicát étlen-szomjan. Valószínűleg elveszítette félúton az anyukája, ő pedig magára maradt. Így hát anyum hazahozta, enni és inni adott neki, én pedig rábeszéltem, hogy ha már idekeveredett, tartsuk meg. Sok szépsége van egyébként a macskatartásnak, de később szeretnék kutyákat is tartai, remélhetőleg egy kertes házban hozzájuk is lesz szerencsém.

– A DUE-ba mikor és hogyan kerültél be?

K. B.: 2019-ben az iskolaújságunk, az iDeák nevezett a Tehetségkutató Diákmédia Pályázatra, ahol Az év online diákmédiuma kategóriát meg is nyertük. Én akkor még csak néhány hónapja voltam a szerkesztőségben, de abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy én kaptam meg az egyik bónt a médiatáborba, amivel körülbelül háromnegyedével olcsóbban mehettem Balatonszárszóra. Tulajdonképpen ez volt az első meghatározó élményem a DUE-ban – és bátran mondhatom, életre szólt.

– Milyen emlékeid vannak az első táboraidból?

K. B.: Az első szárszói táborom annyira meghatározó volt, hogy éveken keresztül szinte órára pontosan fel tudtam idézni, hogy mikor mi történt. Akkor ültem életemben először élő adásban, méghozzá egy reggeli rádióműsorban, ami műsorvezetőként hatalmas élmény volt. Erre a műsorra az akkori csoportvezetőink egy reggeli „Napimádással” készítettek fel minket: a műsor előtt fél órával kimentünk az akkori szállásunk, a Lepkeház elé, és elkezdtünk meditálni a felkelő nap fényében. Voltam egyébként abban az évben a RÉM főszerkesztője is, az az adás a Mustra tanúsága alapján igencsak jól sikerült – mégis a csoportvezetők meglepettsége maradt meg a legjobban, hogy milyen hamar elküldtem a stábot aludni, miután elkészült az adásterv a műsort megelőző este. A 2019 utáni táborok is emlékezetesek voltak a maguk módján, de nem lenne őket fair összehasonlítani, hiszen mindegyik másképp volt csodás és tökéletes.

– A táborvezetőség tagjaként hogyan dolgozol, milyen elvek és gyakorlatok mentén?

K. B.: Szaktábor lévén célom, hogy mindabból a tudásból, amit a korábbi táborokban és az eddigi karrierem során megtanultam, a lehető legtöbbet át tudjak adni a következő generáció újságíróinak, akik remélhetőleg egyszer a kollégáim is lesznek. Ami a tábor kevésbé szakmai részét illeti, nem tartom magam szigorú embernek – bár szerintem a tábvezből senki sem annyira szigorú, hogy félni kelljen tőle. De én kifejezetten rugalmasnak tartom magam mind elvárások, mind szabályok terén: amíg a kért munka készen van és a mókázás normális keretek között zajlik, addig nem szeretek senkit szabályozni vagy korlátozni. Ha pedig mégis valami hiba csúszik a gépezetbe, akkor igyekszem segíteni, vagy táborvezetőségi tagként vállalom a felelősséget.

– Számodra melyek a legjobb pillanatok egy DUE-táborban?

K. B.: Amikor beszélünk róla, amikor szervezzük, amikor bejárjuk a táborhelyszínt – de a legeslegjobb természetesen, amikor odamegyünk és táborozunk! Komolyra fordítva a szót, nehéz lenne egy-egy konkrét részt kiemelni, mert az előkészületektől kezdve a tábor befejezéséig rengeteg impulzus ér, amiknek nagy része más-más szempontból jelent szakmai vagy egyéb kihívást. Talán egyébként a tábor közepén érzem magam a legjobban, amikor már feloldódtak a táborlakók a kezdeti feszengésből, de még nem azon agyalunk, hogy megint milyen sokáig nem látjuk egymást. Amikor mindenki csak a társaira, és nem mellesleg a feladatára koncentrál. Nekem minden médiatábor felér egy nyári szerelemmel – gyakran nem csak képletesen -, és pont ezek a pillanatok azok, amik azzá varázsolják; amikért igazán visszavágyom minden évben a táborba.

– A tábor műszaki csapata, az Interstellar tagja vagy, ami afféle „állam az államban”, egy irigylésre méltóan összetartó „frakció”. Mi fűz össze benneteket, mitől működik ez ilyen jól?

K. B.: Szerintem az egésznek a kommunikáció a kulcsa, akárcsak egy jó kapcsolatban. Ha a táborban valami nem stimmel, egyből megbeszéljük és felelősségre vonás helyett a probléma elhárítására koncentrálunk. Ami pedig az összhangot fenntartja, hogy a tábor végével nem oszlik fel az Interstellar – mi egész évben tudunk egymásról, beszélgetünk, találkozunk, szakmázunk és segítjük akár egymás munkáját. Meg hát persze az is borzasztó fontos, hogy folyton egy hullámhosszon vagyunk, hiszen hasonló dolgokért tudunk hasonló mértékben lelkesedni, egyezik a humorunk is, amiben pedig különbözünk, azokban pedig kiválóan kiegészítjük egymást.

– Kik a legjobb barátaid a DUE-ban, és miért éppen ők?

K. B.: A DUE-ban eddig eltöltött fél évtizedem alatt hihetetlenül sok embert ismertem meg, akik közül jópáran maradtak igencsak közel a szívemhez. Emiatt nem is szeretnék sok mindenkit név szerint említeni, félnék, hogy valaki kimarad. De mindenképp azokat emelném ki, akikkel évek óta nagy sikerrel szervezzük meg a médiatábort, közülük sokakkal az első tábort is együtt éltük meg. Kifejezetten az Interstellar tagjaival vagyok különleges viszonyban. Róluk biztosan tudom, hogy bármikor bajba kerülnék, segítő kezet nyújtanának. Természetesen ezt ők is megkapnák tőlem. A visszatérő táborozók közül is sokan belopták magukat a szívembe, velük is szeretek időről időre beszélgetni, de az újak is könnyen megtalálják velem a közös nevezőt, ha akarják.

– Szinte mindig mosolyogsz, sőt gyakran vigyorogsz. Mitől olyan szép az élet?

K. B.: Az élet sokszor nem szép, de azt már megtanultam, hogy legtöbbször lehetne sokkal rosszabb is. Nekem sincs mindig jó kedvem, sőt egészen sokszor szoktam valami miatt morogni, de ezeket viszonylag gyorsan kiventillálom magamból. Valójában nincs értelme a legtöbb mindennapi problémán stresszelni, mert ha lehet ellenük tenni valamit, akkor igyekszem úgy cselekedni, ha meg nem, akkor, ha idegeskedek rajta, nem lesz jobb. Helyette inkább igyekszem magam és a társaságom folyamatosan valami hülyeséggel szórakoztatni – úgy jobban megy a munka, a tanulás, az ismerkedés is. Hosszú távon sincs okom a stresszre: abba az irányba halad az életem, amerre szeretném, azt csinálom nap mint nap, amit szeretek, ami pedig még nincs sínen, előbb-utóbb az is rendeződik.

– Mi az, ami el tud szomorítani vagy fel tud dühíteni?

K. B.: Rövid távon sok minden, de általában magamra szoktam ilyenkor haragudni, még ha nem is vallom be magamnak. Leggyakrabban azon szoktam mérgelődni, hogy lekésem a buszomat – de hát, ugye, ha időben elindulnék, nem kéne szaladnom utána… Egyébként nem vagyok haragtartó típus, ahhoz valakinek nagyon ki kell húznia a gyufát, hogy sokáig haragudjak rá. Azt például nagyon nem szeretem, ha valaki nem őszinte velem. Sok mindent megértek, és szerintem mindent meg lehet velem beszélni, szóval az nagyon el tud szomorítani, ha valaki mindezek ellenére is belehazudik a szemembe.

– Van olyan, hogy kegyes hazugság?

K. B.: Nehezen tudom elképzelni. Talán ha meglepetést akarsz szerezni a párodnak, és ezért nem árulod el neki, hogy ajándékot vettél neki, ahelyett, hogy a haverokkal találkoztál volna. Ez tulajdonképpen nincs kihatással senki életére. De szerintem bármilyen komolyabb mellébeszélés már okozhat galibát, félreértést. Úgy gondolom, a kegyes hazugságra is érvényes a hazug ember és a sánta kutya esete, egyébként pedig elég csak egy pillanatnyi figyelmetlenség, hogy az ember egy csúnya hazugságspirálban találja magát. Azzal pedig, hogy „amiről nem tud, az nem fáj” a másiknak, a legkevésbé sem értek egyet. Úgy gondolom, ha valaki olyat tesz, ami a másiknak nincs ínyére, akkor legyen annyira egyenes, hogy odaáll a másik elé és vállalja a felelősséget a tetteiért. Ahogy mondtam, az emberi kapcsolatok az őszinte kommunikáción alapszanak, ebbe nekem nem fér bele a kegyes hazugság sem.

– Remélem, hogy öt év múlva is a DUE-táborban leszel. De amúgy hol leszel, mi lesz veled? Merre visznek a terveid és a vágyaid?

K. B.: Én is nagyon örülnék, ha öt év múlva is az év legszebb napjait a táborban tölthetném. De addig még nagyon sok minden fog történni velem: lediplomázom, sőt talán egy mesterdiplomám is lesz addigra, elkezdek dolgozni szoftverfejlesztőként, elköltözöm – esetleg egy másik városba is -, a rádiós karrierem is fejlődhet, sőt öt év múlva már a családalapítás is reális lehetne. Ilyen távoli jövőben egyelőre nem merek gondolkodni, azt igyekszem kiélvezni inkább, amit most ad az élet. Nem szeretném elengedni azt, ami fontos számomra, tehát a DUE-t is az életem részeként akarom tudni. De előbb mindig a következő öt napot, majd öt hónapot szeretem átgondolni, hogy ne legyen káosz, így a következő öt évem is kisebb eséllyel lesz az.

(A DUE-médiatábor csoportképeit kivéve a cikkben szereplő fotók mindegyike Kovács Bence tulajdona.)

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Balázs Istvánnal
– Vincze-Hajnal Blankával
– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással