„Olyan volt ide bekerülni, mint egy Földre született marslakónak először meglátogatni a vörös bolygót” – Bodonyi Dani is magasra jutott a DUE-val

A DUE-ban sokan kitűnnek a tömegből, de ő aztán pláne, mert legalább egy fejjel magasabb mindenkinél. Ez azonban a legkevésbé érdekes tulajdonsága, hiszen hatalmas tudása, lenyűgöző lelkesedése, mély érzékenysége és korosztályokat összekötő érdeklődése az egyesület és a médiatábor szellemileg is kimagasló alakjává tette. A székesfehérvári Táska Rádió és Vörösmarty Rádió munkatársa immár diplomás médiaszakember, és bármennyire jól ismerjük csoportvezetőként, Herczeg Zsolt kérdéseire válaszolva kiderült egy titkos hobbija is. Bodonyi Dániel portréja következik.

– Valamilyen családi eredője lehet a zene és a rádiózás iránti rajongásodnak. Ráhibáztam?

Bodonyi Dániel: Telitalálat! Édesanyám, mielőtt rádiós lett, tanárként dolgozott, ének szakos tanítónő volt, édesapám pedig hangmérnök. A zene kiskorom óta hatalmas szerepet játszik az életemben, olyannyira, hogy az életem első emléke az, hogy valamikor másfél éves koromban ülök a kanapén, és a Bon-Bon együttes A sexepilem című dalát hallgatom cédéről – ami nekem sokáig csak a „Nem vagyok Dzsémsz” dal volt…

– Egy családról mindent elárul, hogyan ünnepelnek. Nálatok milyen volt például egy karácsony?

B. D.: Nem vagyunk nagy család, így mindig szűk körben töltjük. Aki ismer, az tudja, hogy imádom a hagyományokat, a bevett szokásokat, ezzel pedig a családom sincs másképp. Mióta nagymamám elhunyt 2009-ben, lényegében minden karácsonynak pontosan ugyanaz a menetrendje. Ugyanazok az ételek, ugyanazok a díszek és a legfontosabb: karácsonykor mindig a Hungaroton 1976-os Csendes éj című válogatása szól, SZIGORÚAN EREDETI KAZETTÁRÓL!

– Feltűnően tisztelettudó vagy az idősebbekkel szemben. Megfigyeltem például, hogy mindig tudod, hol a határ, ameddig poénkodhatsz egy nálad korosabbal vagy tapasztaltabbal. Ez az egyébként mind ritkább jellemvonás a szüleid nevelő munkájának köszönhető?

B. D.: Médiában dolgozó szülők mellett ez valahol természetes szerintem. Kiskoromban sokszor elmagyarázták nekem az illemszabályokat, amiket már akkor tudtam a gyakorlatban alkalmazni, hiszen ha édesanyám magával vitt egy interjúra, nyilván nem sziával köszöntem egy államtitkárnak még 4 évesen sem. Másrészt pedig nagyon érzékeny embernek tartom magam, és igyekszem mindenkihez úgy hozzáállni, ahogy nekem is jólesne.

– Mindig túláradóan lelkes vagy, és valóságos lexikon a fejed a szakterületeden. Kisgyereknek is ilyen hiperaktívan éhes voltál a tudásra?

B. D.: Ha 5 évesen olvasnám ezt a kérdést, már rohannék is anyukámhoz, hogy mit jelent a lexikon és a hiperaktív szó. Egyenesen zavart és zavar a mai napig is, ha valamit nem értek a világgal kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy sokkal szórakoztatóbb például egy buszút, ha például tudjuk, hogy a magyar csoda, az Ikarus jellegzetes illatát és üléseit nemcsak mi, magyarok ismerjük „izom memóriából”, hanem az Egyesült Államok lakosai, de még az észak-koreaiak is.

– Könnyen tanultál? Olyasmit is, ami nem érdekelt?

B. D.: Ami érdekelt – az irodalom, a történelem -, azt nagyon könnyen átláttam, viszont a reál tantárgyakkal volt küzdelem bőven. A matematikával akkor barátkoztam meg, amikor rájöttem, hogy felesleges erőltetnem a képletek magolását, a feladatok nagy része – igaz többlet idővel, de – megoldható logikával, még a másodfokú egyenletek is.

– Engem néha leintenek és kioktatnak, ha túlpörgök. Nyilván nem szeretek megszégyenülni, de néha igazuk van a kritikusaimnak. Máskor pedig úgy érzem, hogy nem én vagyok gyors, hanem ők lassúak – csak hát a mércét mindig a többség állítja be. Téged is szoktak arra figyelmeztetni, hogy too much, tehát túl sok vagy?

B. D.: Általános iskolában enyhén szólva nem voltam népszerű srác. Ott bármit mondtam, már too much volt, így hamar megtanultam, hogy jobb csendben maradni. Igen ám, csak az nem én vagyok. Tudom magamról, hogy hamar elszalad velem a ló, de ahogy te is mondtad, van, hogy mások lassúak. Szerintem hasznosan túlpörögni valamiben, ami fontos nekünk, az egyik legerősebb fegyverünk lehet, de tudni kell ezt a fegyvert a megfelelő pillanatban elsütni, hiszen ha rakétával vadászunk szúnyogra, akkor ne csodálkozzunk, hogy furán néznek ránk.

– Hajlamos vagy elaprózni magad vagy elveszni a részletekben?

B. D.: Igen, és ez is olyan, mint a túlpörgés: a helyén kell kezelni. Például az Újjászületés forgatásán az én feladatom volt a díszletek történelmi helyességére figyelni. Imádtam. Már csak azt is, hogy a saját audiotechnikai gyűjteményemből összeválogathattam azokat a dolgokat, amik 1982-83-ban ott lehettek egy táborban. Itt például nagyon hasznos volt, hogy el tudtam veszni a részletekben. A mindennapokban viszont sokszor problémás, hogy ha valaki azt mondja, „csak ahogy esik, a lényeg, hogy mihamarabb meglegyen”. Na, ezek a feladatok nagyon zavarják az agyamat. Valami szerintem úgy tud tökéletes képet alkotni, ha az utolsó részletéig tökéletes.

– Melyik az a tulajdonságod, ami szerinted erény, de „a világ” szerint hiba?

B. D.: Pontosan ez, hogy elveszek a részletekben.

– Szerintem az élet egyetlen értelme eljutni az önismeret és az önszeretet minél nagyobb szintjére. Te hol tartasz ebben? Mennyire ismered és szereted magad?

B. D.: Abban hiszek, hogy az ember a haláláig tanul, és ha ezt megpróbálom megkérdőjelezni, akkor az élet mindig felülírja az eddig ismert szabályokat.

– Én általános iskolában a legkisebb voltam a tornasorban, egy időben még a lányokat is beleszámítva. Most már megnőttem, de akkor nem volt jó érzés alacsonynak lenni. Magasnak ugyanilyen probléma néha?

B. D.: Az bizony! Hirtelen nőttem mindig és sokat, elbotlottam a saját lábamban, és ezen jót nevettek az osztálytársaim. Arról nem is beszélve, hogy mindent lefejelek. De ha hozzászokik az ember, onnantól remek dolog magasnak lenni, ajánlom mindenkinek…!

– A székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban végeztél, ami egy különleges hely, de még egyedibbé teszi, hogy ott működik a Táska Rádió, Magyarország legjobb diákrádiója. Elárulom, hogy a DUE Tehetségkutató Diákmédia Pályázatának rádiós zsűritagjaként egy idő után már külön kategóriát nyitottam a Táska Rádiónak, és nem azt értékeltem, hogy más diákrádiókhoz képest milyen, hanem annak alapján döntöttem, hogy megütötte-e a saját mércéjét. Hogy lett abból egy ennyire nagy és jó diákrádió?

B. D.: Mert komolyan veszi magát, ahogy a szakma is. Frekvenciával rendelkező rádiót indítani nem könnyű, és akkor sem volt az, amikor a Táska kezdte. Kötelezettségekkel jár, amiket, ha ketté hasad a Föld, akkor is teljesíteni kell, ezt pedig minden Táska Rádiós így fogja fel. Ennek gyümölcseként akárhányszor mentünk meglátogatni más rádiókat, sosem láttuk senkin, hogy amatőr iskolarádiósként kezelne minket. Ha az ember motiváló környezetbe kerül, akkor ő is motivált lesz, a Táska Rádió pedig mindig is egy nagyon motiváló műhely volt, és az is a mai napig.

– Mi mindent csináltál a Táska Rádióban? Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy mit nem…?

B. D.: Vezettem műsort, adást kevertünk, 8 órás szilveszteri műsort csináltunk Hanti Marci barátommal, és még órákig sorolhatnám. Talán a legizgalmasabb projekt a 2018 és 2021 között futó péntek délutáni élő mixműsor volt, a BPM DJ. Ennek készítése közben tanultam meg, hogy mennyire sokat jelent egy másodperc az élő adásban, illetve azt is, hogy miként tudjak úgy valami értelmeset mondani 15 másodpercben, hogy közben figyelek arra, ne csússzon szét a zene a kezem alatt.

– Te szerintem tudod, mi volt a táskarádió, de a többi fiatal kollégád tisztában volt egyáltalán vele, hogy mi az elnevezés eredete…?

B. D.: Nagyrészt igen, hiszen hordozható rádiókat mindenki látott már például a konyhában vagy a sarki kisboltban, és tudtak következtetni. Ha pedig nem, akkor büszkén tartottam előadást róla.

– A rádiót, a rádiózást mindig temetik. Te miért nem? Miért hiszel benne?

B. D.: Szerintem rádióból megismerni új dalokat érdekes sztorikkal baromi izgalmas! Arról nem is beszélve, hogy hiába rak össze az ember hibátlan lejátszási listákat, azok konstans kiszolgálják az ízlését, vagy csak a hangulatra koncentrálnak. Az algoritmusok feladata az, hogy kiszámítható zenei élményt nyújtsanak. Egy jó zenei szerkesztő meg tudja lepni a hallgatókat hangulat- és stílusváltásokkal, illetve megismertethet velünk új műfajokat, zenéket, amiket az algoritmusok sose dobnának elénk. Illetve a legnagyobb ütőkártyája a rádiónak szerintem az embersége. A playlist sose szól hozzánk, a podcast pedig felvett dolog. Ha esik például az eső, a rádiós fog tudni először reflektálni rá, ahogy egy közúti fennakadásra vagy éppen a válogatott meccs eredményére is.

– Hanti Marcival osztálytársak voltatok, az oké. De honnan az a nagy barátság, ami miatt el sem tudunk képzelni benneteket egymás nélkül? Milyen hasonlóságok és különbözőségek kötnek össze benneteket?

B. D.: Igazándiból mi sem tudjuk. Találkoztunk a gólyatáborban, nekiálltunk beszélgetni, és azóta abba se hagyjuk. A legizgalmasabb az egészben, hogy elképesztően máshonnan jövünk, ebből eleinte sok vitánk is volt, de aztán rájöttünk, hogy mind szakmailag, mind emberileg kiválóan kiegészítjük egymást.

– Mennyire tette próbára ezt a barátságot, hogy Marci Hollandiában tanult tovább?

B. D.: Nem igazán volt ez gond. A Covidot is kibírtuk együtt, így legalább, ha ritkán is, de találkozhatunk. Hét év alatt semmi se tudott minket szétválasztani, és ezután se fog szerintem.

– Kivel vagy még nagyon jóban a DUE-ban?

B. D.: Ezt nagyon nehéz lenne felsorolni, a legtöbb DUE-s barátommal napi szinten beszélünk. A Covid alatt alakult meg például az „online kocsma” az Interstellar Assistance-szel (a táborvezetőségi műszaki csapata – a szerk.), és létrejött az a DUE-s baráti körünk is, akikkel minden évben nyáron összeülünk Agárdon három napra. Arról nem is beszélve, hogy a barátnőmet, Bogdándy Tamarát is a DUE-nak köszönhetően ismerhettem meg.

– Idén végeztél a székesfehérvári Kodolányi János Egyetem kommunikáció szakán, a táborból ugrottál el átvenni a diplomádat. Gratulálok! Mire volt jó az egyetem?

B. D.: Köszönöm! Az egyetemről mindig a hírírás jut eszembe. Középsulis rádiósként nagyon tartottam ettől a műfajtól, viszont az egyetem alatt a fejünkbe verték a dolgot. Éppen ezért volt nagy büszkeség nekem, amikor az idei csoportunk reggeli ébresztő műsorának értékelésén Kuti Sanyi külön megdicsérte a híreket, amiknek a szerkesztésében én segítettem a lányoknak.

– A székesfehérvári Vörösmarty Rádióban dolgozol. Mit érdemes tudni erről a rádióról, és pontosan mit csinálsz ott?

B. D.: A Vörösmarty Rádió egy nagyon nagy múltra visszatekintő adó, az ’56-os forradalom során hoztak létre bátor fehérváriak mint információs rádiót. 1994-ben ennek tiszteletére kapta a város első közszolgálati feladatokat ellátó rádiója a Vörösmarty Rádió nevet. Én technikusként, zenei szerkesztőként és műsorvezetőként dolgozok itt.

– Ha saját rádiód lenne végtelen lehetőségekkel, akkor az milyen lenne?

B. D.: Mindenképpen zenei adó lenne, de a bejáratott slágerek helyett olyan felvételek szólnának, amiket a mainstream vonulat méltatlanul elkerül. Nem alternatív zenei rádiót, hanem zenei rádió alternatívát szeretnék csinálni, amiben persze az alternatív zene komoly szerepet kapna. A zenék között pedig rövid és érdekes információk lennének ezekről a dalokról és a kortárs kultúráról.

– Székesfehérváron tanultál, ott is dolgozol, pedig Budapest nincs messze. A gyerekkor, a család, a barátok, munka, maga a város – mi köt ennyire oda? Nem baj, hogy oda köt, Fehérvár egy tök jó hely, csak érdekel a motiváció.

B. D.: Nekem a szívem közepe ez a város. Mindenhez közel van, nagy város, de mégis tud az ember egy nagy levegőt venni a főutcán, és nem fogják fellökni a tömegek. Az egész város nagyon összetartó és erős identitással rendelkezik, ahogy az egy koronázóvároshoz méltó. Egyszerűen jól érzem itt magam.

– A jövőd is ott tervezed?

B. D.: Nem kérdés! Lehet, hogy máshol dolgozok majd egyszer, de Budapest 35 perc autóval. A főváros belvárosába a külső kerületekből lassabban jut be az ember, mint innen, és úgy érzem, igazán haza csak Fehérvárra tudok jönni.

– No, és hogy néz ki ez a jövő? Rádió, zene, feleség, gyerekek, kertes ház…?

B. D.: Így valahogy. Bárhogy is alakul, a zene, az örök, a rádiózást sem valószínű, hogy megunom – 22 év alatt legalábbis nem sikerült. A feleség, a gyerek és a kertes ház pedig reménykedés tárgya, de a terv, az ez.

– DJ-ként milyen bulikat csinálsz?

B. D.: Igyekszem ebben is azt a mentalitást követni, hogy előrébb való a minőség, mint a népszerűség. Persze, ez egy olyan műfaj, ahol valamilyen szinten ki kell szolgálni az emberek ízlését, de mivel elég szűk körben zenélek, ezért aki az én nevemet látja egy plakáton, az körülbelül tudja, hogy milyen zenei világra számíthat.

– Elég régen voltam olyan szórakozóhelyen, ahol DJ dolgozik. Lehet még zenét kérni? Mondjuk, már az én fiatal koromban is utálták a DJ-k.

B. D.: Nem lehet, mert ha nincs meg, akkor nem tudom lejátszani. A DJ sosem zenegép, gondosan válogatja össze, hogy mit szeretne egy este lejátszani, ebben pedig hatalmas törés egy nem odaillő zene.

– Van olyan hobbid vagy szokásod, amit nem is sejtünk, de azért elárulható?

B. D.: Hatalmas rajongója vagyok az urban exploration-nek, röviden az urbexnek. Ez az, amikor az emberek elhagyott helyeket kutatnak fel. Néhány barátommal rendszeresen vadászunk kiüresedett szállodákat, üzemen kívüli raktárakat, üdülőket és amellett, hogy megnézzük, felkutatjuk a történetüket is. Mi abszolút amatőrnek számítunk, nem megyünk olyan helyre, ami le van zárva, csak a nyilvánvalóan elhagyott helyekre, de túrázunk egy jót, elmerülünk a történelem egy-egy letűnt időszakában.

– Melyik a legcikibb zene, amit titokban szívesen hallgatsz?

B. D.: Animal Cannibals: Az én ágyam. Ez az a dal, amiből már az eredeti, Dieter Bohlen-féle verzió is ciki volt, és hiába próbálta ezt bárki feldolgozni, sosem lett jobb, de pont ezért baromi vicces, és nem tudok rá haragudni.

– A retro dolgok és cuccok iránti érdeklődésed mi táplálja?

B. D.: Ezt én is szeretném tudni. Egyes családtagok szerint reinkarnáció, mások szerint csak egy fura bekattanás. Lenyűgöz megfigyelni, hogyan képzelte el a múlt embere a jövőt, és milyen innovációkon keresztül jutottunk el a jelenbe.

 

– A DUE közösségébe mikor, hogyan kerültél be?

B. D.: 2018-ban, a Táska Rádió és a DUE együttműködésének köszönhetően.

– Mit jelent neked a DUE? Pótolt valamit, ami nem volt meg? Vagy feledtetett valamit, amit jó volt elfelejteni?

B. D.: Olyan volt ide bekerülni, mint egy Földre született marslakónak először meglátogatni a vörös bolygót. Hirtelen olyan emberek vettek körbe, akik értették, amit mondok, akiknek nem volt fura, hogy öreg hifi cuccokat gyűjtök, és mindenem a rádiózás. Nem véletlen, hogy a legfontosabb emberi kapcsolataim nagy része a DUE-hoz köthető.

– Én nem emlékeztem rá: tényleg belógtatok még táborlakóként a táborvezetőségi megbeszélésekre…?!

B. D.: 2018-ban Hanti Marci és én afféle „hibrid” táborozók voltunk, hiszen Balog Peti, az akkori rádiós csoportvezető azt kérte, segítsünk neki a rádió technikai üzemeltetésében, így táborozók is voltunk, meg technikusok is. Peti mondta, hogy menjünk mi is el a táborvezetőségi megbeszélésekre. Legjobb tudomásom szerint meg voltunk hívva, de nem küldött el minket senki, szóval maradtunk és figyeltünk.

– Kuti Sanyi az egyik DUE-s mesteretek. Mit jelent ő nektek?

B. D.: Sanyi a Révai nagy lexikona, a velünk élő Wikipédia, aki bárkinek el tudja magyarázni 10 perc alatt, amit más 4 évig tanul az egyetemen. Ő maga az Interstellar Assistance, aki nem csak technikai kérdésekben segít bárkinek, hanem bármikor elbeszélget veled lényegében bármiről. Kedvenc emlékeim egyike, amikor a huszadik születésnapomon a barátaimmal nálunk sütögettünk, és egyszer csak betoppant Sanyi egy eredeti, Magyar Rádióból származó, Radio Budapest feliratú zászlóval és egy üveg borral, hogy ő bizony jött felköszönteni. Ki más, mint Kuti Sanyi…?

– Csoportvezetőként milyen módszerrel dolgoztok?

B. D.: Én abban hiszek, hogy a csoport tagjai 50 százalék tudást és 50 százalék mentalitást visznek haza. Rádiózni megtanulni az alapvető szerkesztési szabályok szerint remek dolog, de szerintem úgy érthető meg igazán a lényeg, ha azt mutatjuk meg, hogy a szívünk miért szeret rádiózni. Ezért is hallgattunk rengeteg érdekes zenét, régi szignálokat, rádiós bemondók dübörgő orgánumát, hogy a táborozók lássák azokat az értékeket a szakmánkhoz kapcsolódóan, amik miatt mi ezt csináljuk, és reméljük, hogy ők is csinálni fogják.

– Milyen típusú, hozzáállású fiatalt a legjobb tanítani? Úgy is kérdezhetem: milyen az ideális csoporttag?

B. D.: Minden csoporttag ideális, csak más úton kell eljutni hozzá. Aki egy kicsit nyitott, azzal már lehet dolgozni, csak meg kell találni, mi az, ami leköti. Nem kell mindenkinek mikrofonba beszélnie, hogy remek rádiós legyen belőle.

– Egyik alkotója voltál az Újjászületés című dramatizált dokumentumfilmnek, ami öt évvel ezelőtt, a DUE harmincadik születésnapja alkalmából a médiatábor és az egyesület alapításának történetét mesélte el. Hogyan született az ötlet és készült el a film?

B. D.: Az ötletre nem emlékszem, viszont arra igen, hogy mekkora lelkesedéssel álltunk neki a megvalósításnak. Lami Krisztofer írta a forgatókönyvet és Balog Peti rendezte a filmet, de a teljes stáb magáénak érezte a filmet. Hoztunk eszközöket, hallgattuk Kuti Sanyi történeteit, és visszautaztunk egy kicsit az időben, amitől az egész forgatásnak egy elképesztő atmoszférája lett, amit, akárhányszor visszanézem a filmet, mindig újra át tudok élni.

– Szerinted min múlik, hogy a különböző korosztályok szót értsenek egymással?

B. D.: Azon, hogy hajlandók-e kompromisszumra a felek. Ezért is van szerintem ilyen jól meg egymással a táborvezetőség, mert nálunk ez jól működik.

– Villámkérdések a végére: – a kor érdem vagy állapot?

B. D.: Mindkettő.

– A siker hány százalékban szerencse dolga?

B. D.: Legalább 50.

– A genetikának vagy a neveltetésnek van nagyobb ereje?

B. D.: A neveltetésnek.

– A kultúránk hanyatlik vagy virágzik?

B. D.: Csodásan virágzik.

– A technológia minden problémát megold, vagy csak problémákat gyárt a megoldásaihoz?

B. D.: A technológia segít a problémák megoldásában.

– A közösségi média tényleg közösséget teremt?

B. D.: Abszolút, csak sokfélét.

– A történelem tényleg az élet tanítómestere?

B. D.: Nem a legfőbb, de kikerülhetetlen.

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással