„Meglepően sok mindenre képesek vagyunk, ha nagyon akarjuk” – Gyarmati Erik élete egy koktél, és jól keveri az összetevőit

Filmszínész, televíziós műsorvezető; volt táborozó, sőt megválasztották A tábor emberének, most pedig ott kopogtat a táborvezetőség ajtaján. Tele van ambícióval és energiával, de éppen elégszer világították már be ahhoz, hogy jól tudja: fény nincs árnyék nélkül. Vigyáz magára, és mi is vigyázunk rá, hiszen erre való a DUE: közösséget ad a tehetséges barátoknak. Gyarmati Erik hozzászokott, hogy interjúkat kérnek tőle, Herczeg Zsolt ezért felkötötte az újságírói gatyáját – hátha leesik Erik álla valamelyik kérdéstől.

– Tehetséges vagy, filmekben, televízióműsorokban szerepelsz, interjúkat kérnek tőled, fotóznak – de még nem láttalak önteltnek. Mi a titok?

Gyarmati Erik: Csak előtted megjátszom magam…! Viccelek. Realizálni kell azt, hogy a színészkedés pont olyan dolog, amin keresztül sok ember lát, és ami sokakat érdekel, és ez azzal jár, hogy néha felismernek valahol, interjúkat kérnek tőled. Ez azonban még nem tesz fontosabb, nagyobb emberré valakinél, aki másban ugyanolyan jó, mint én ebben. Ráadásul az, aki öntelten viselkedik, csak azt éri el vele, hogy ellenszenves lesz másoknak. Annak meg mi értelme van…?

– Voltak azért rossz pillanataid, amikre szégyenkezve emlékszel vissza? Olyan pillanatok, amikor nagyképű voltál. Nem muszáj elmesélni – de voltak? Nekem voltak a saját életemben bőven, mert a te korodban elég sokáig azt hittem, hogy elképesztően jó vagyok.

Gy. E.: Tízéves koromig szerintem bőven volt ilyen. Anno a saját korosztályomban nem voltam feltétlenül népszerű, és sok önbizalmam sem volt. Ami így, hogy kimondom, egész érdekes… Hiszen a felnőttek között kimagaslóan magabiztos, talpraesett, határozott gyerek voltam. A velem egyidősekkel viszont abszolút nem. Velük ezt az önbizalomhiányt néha nagyképűséggel próbáltam kompenzálni. Azóta már tudatosan kerülöm az ilyen viselkedést, de nem leszek álszent, nem fogom azt mondani, hogy egyszer sem volt rossz megszólalásom.

– Filmszínészként van IMDB-oldalad, hét produkció szerepel rajta. Hogyan kezdődött a filmes pályafutásod?

Gy. E.: A szüleim egyik ismerőse egy casting cégnél dolgozott, és hároméves koromban, amikor egyszer hozzám hasonló kisgyereket kerestek egy bankreklámba, feldobta a szüleimnek az ötletet, hogy vigyenek el a válogatásra, hátha megkapom a szerepet. Sikerrel jártam, és annyira élveztem a forgatást, hogy a szüleim úgy döntöttek, máskor is szívesen elvisznek ilyenre. Mellékes vicces infó, hogy ennek a reklámnak a végeredményéből teljesen kivágtak engem…!

– Milyen élményeket gyűjtöttél a filmforgatásokon?

Gy. E.: Jót, rosszat, motiválót, fárasztót; olyat, ami növelte az önbizalmamat; olyat, ami szerényebbé tett. Számtalan különböző emlékem, élményem van a rengeteg forgatásról. A legnagyobb dolog, amit köszönhetek nekik, az az, hogy korán megtanultam, milyen dolgozni és felelősséget vállalni valamiért.

– A Hab című filmben nyújtott alakításodért elnyerted az 54. WorldFest Houston Film Festival legjobb fiatal színésznek járó Rising Star Award díját. Egy ilyen elismerés után már magasabb szinten jegyzik az embert?

Gy. E.: Lehangoló válasz, de abszolút nem…

– Szeretnél még filmekben szerepelni? Vársz felkérésre vagy jársz castingokra?

Gy. E.: Igyekszem minden casting cégnél „up to date profilt” tartani, és elmegyek, ha hívnak – ami amúgy nagyon kevés. Jelenleg nem ez élvezi a legnagyobb prioritást az életemben, így ennél sokkal több munkát nem fektetek bele – gondolok itt a mindenféle rendezvényeken való megjelenésre, az állandó networkingre, kapcsolattartásra.

– Amikor sikeres gyerekszínészről hallok, pedagógusként mindig összeugrik a gyomrom, mert azokból általában roncs felnőttek lesznek. Ki vigyáz rád? A szüleid, a felnőttek a forgatásokon?

Gy. E.: A szüleim nagyon óvatosak voltak ezzel kapcsolatban. Sokat beszélgettek velem erről; segítettek, ha bármi volt. Mindig vigyáztak rám, hogy rendben legyek. Nekik köszönhetem, hogy nem mentem tönkre a nagyon korai sok felelősségben, stresszben, kötelező megfelelésben.

– A Post Mortem például egy horrorfilm volt halottakkal, szellemekkel, te pedig még kisgyerek, amikor játszottál benne. Hogyan oldották meg, hogy ne félj?

Gy. E.: Ha az ember ott van a díszletben, látja a nagy lámpákat, a sok asszisztenst, az operatőrt a kamera mögött, és a többi ismerős arcot, akikkel a szünetekben együtt dumál és nevetgél, akkor elveszik a helyzet félelmetessége. Ennek ellenére egy horrorprodukciónak kötelező befizetnie pszichológushoz a gyerekszínészeket, szóval engem is be kellett, de az első alkalom után azt mondta a szakember, hogy teljesen rendben vagyok, nem kell visszajönnöm.

– Bekerültél az M2 Hetedhét Kaland című műsorába is. A televíziózás számára ki fedezett fel, és mit csinálsz ott?

Gy. E.: Steinhauser Andreán keresztül – ő az a castingügynök, aki a HAB-szerepemet is szerezte nekem – jutottam el az M2-s castingra nyolcévesen. Eleinte szereplője voltam a műsornak, három éve pedig már a műsorvezetője vagyok.

– Tudom, hogy régebben írtál novellákat és rendszeresen teniszeztél is. Ezek még részei a mindennapjaidnak?

Gy. E.: Fhuuu, abszolút nem…! A teniszt viszonylag régen abba hagytam, ahogyan a novellaírást is. Novellák helyett viszont mostanában forgatókönyvet írok. Az egyiket például most ősszel forgatjuk le, nagyrészt DUE-s stábtagokkal. Elég izgalmas! A tenisz helyett a falmászásba, a boulderezésbe vágtam bele. Csak ajánlani tudom! A világ legjobb sportja.

– Hogyan szoktad megoldani, elérni, hogy valamennyire már híres és sikeres emberként ne kezeljen a környezeted mindig nagyobb elvárással, szigorúbban, mint más gyerekeket, akik nem filmeznek, nem televízióznak, akiket nem fotóznak, nem interjúvolnak meg?

Gy. E.: Ha új emberrel találkozom, annak nem mondom el, hogy színész vagyok. Akik pedig közel vannak hozzám, és tudják, azokkal vagyok annyira jóban, hogy ne legyen ezzel probléma.

– Hogyan tudtad összeegyeztetni ezeket az elfoglaltságokat a tanulással?

Gy. E.: 2.5 éve magántanuló vagyok. Bejárhatok az iskolába, de nem muszáj. Így jelentősen könnyebb, de persze így sem egyszerű. Ha szereti az ember, akkor megszenved érte, hogy csinálni tudja.

– Amikor „nyomoztam” utánad, láttam, hogy az Osztrák-Magyar Európaiskolába jártál, most pedig a Budaörsi Illyés Gyula Gimnázium diákja vagy. Milyen sulik ezek?

Gy. E.: Az Illyés teljesen általános gimnázium, viszont az ország egyik legerősebbje. Az Osztrák-Magyar Európaiskola sokkal nehezebbnek tűnt. Nagyon szeretem az Illyést. Hihetetlenül jó közösségépítő képessége van, rengeteg rendezvény milliószor színvonalasabb itt, mint sok másik állami gimnáziumban. Büszke Illyéses vagyok!

– Ha jól számolom, most jön az érettségi. Milyen elvárásokkal vágsz neki és aztán merre visz az utad?

Gy. E.: Nem izgulok azon, hogy rossz lesz. Teszek érte, hogy jól sikerüljön, de nem tervezek beleszakadni. Az érettségi utáni egy-két évben itthon szeretnék egy kis élet- és munkatapasztalatot gyűjteni, majd elutaznék 4-5 országba 3-3 hónapokra, ami alatt természetesen dolgoznék az adott országban. Azt gondolom, ennyi idő elég arra, hogy megismerjen az ember egy országot annyira, hogy el tudja dönteni, szívesen élne-e ott hosszú távon. Ha van az országokból olyan, ami nagyon megfog, lehet, hogy végleg odaköltözöm.

– Mit lehet tudni a családodról?

Gy. E.: A szüleim már kisiskolás koromban elváltak, de teljes békével, és továbbra is jó viszonyban vannak egymással. Annyira, hogy egymás szomszédjai. Van egy félnővérem Apa oldaláról. Ő már 32 éves, és a férjével, illetve az alsós kislányával szintén a szomszédjaink. Szerettem egyke lenni – a nővérem csak hároméves koromig élt velünk -, viszont, mivel szüleim korán elváltak, olyan unokatestvérem, nagybácsim, nagynénim nincs, akivel aktívan tartjuk a kapcsolatot, nekem a nagy családi ünnepségek, programok kimaradtak, amit viszont nagyon sajnálok.

– Együtt jöttünk haza a táborból, és a kocsiban mesélted, hogy mostanában a bármixerkedést tanulod. Ez meg hogy a fenébe ugrott be az amúgy is széles portfóliódba?

Gy. E.: Több mint öt éve érdekel a koktélkeverés művészete, de igazán mélyen csak az elmúlt másfél évben kezdtem foglalkozni vele. Az elmúlt két évtizedben nagyon megélénkült az emberek érdeklődése a különleges, és igazi gasztronómiai élményt nyújtó koktélok iránt. Az is rengeteget fejlődött, hogy a koktélbárok mennyi figyelmet és energiát fordítanak az izgalmasabbnál izgalmasabb koktélok kifejlesztésére és elkészítésére. Míg régen csak összeöntöttek néhány vásárolt összetevőt, hogy a végeredmény egy könnyen iható, az alkohol ízét elnyomó ital legyen, ma már a high-end bárok saját koktélmenüt állítanak össze, nagyrészt saját készítésű összetevőkkel, különböző, gyakran összetettebb kémiai tudást igénylő módszerekkel, és izgalmas, rendhagyó ízpárosításokkal. Én is ilyen koktélokon dolgozom, kísérletezem nap mint nap. Van még hova fejlődnöm, de van jó pár saját koktélom, amikre büszke vagyok. Számomra elképesztően izgalmas a gasztronómia ezen, még alig felfedezett ága, és hosszú távon is ezzel szeretnék foglalkozni.

– Kedvenc koktél…?

Gy. E.: A mostani kedvencem a meggyes-mákos rétes által inspirált saját koktélom.

– Amúgy a kocsidban azt is megtapasztaltam, hogy jól vezetsz, holott csak most szereztél jogosítványt, és a zenei listád is meglepően változatos. Mintha az egész világot meg akarnád ismerni, befogadni, átélni, igaz?

Gy. E.: Hajlamos vagyok arra, hogy mindent kimaxoljak, mindenben keressem a különlegeset, a szokatlant, a változatosat. Hogy ez a hasznomra lesz vagy vesztemet okozza, azt még nem tudom. Azt hiszem, hogy sok minden nem kapja meg a neki járó figyelmet, csak azért, mert rengetegen kíváncsiság nélkül követik a mainstreamet.

– Melyik külső és belső tulajdonságod az, amelyiket a legkevésbé szereted? Cserében elárulom, hogy én nem szeretem, hogy nem nézek ki 49-nek, és elég gyakran utálom a maximalizmusom.

Gy. E.: Mindig zavart, hogy alacsony vagyok. Kis koromban sokat szívattak ezzel. Mostanra viszont már megbékéltem vele. Legalábbis hivatalosan. Azért legbelül tudom, hogy szívesen lennék magasabb…! Amúgy nekem is ugyanazt kell mondanom, mint neked: magas elvárásaim vannak magammal szemben. Akárhol vagyok, akármilyen élményben van részem, mindenből szinte kényszeresen próbálom kihozni a maximumot.

– A DUE és a tábor mit jelent neked?

Gy. E.: Az első DUE-táboromban volt először igazi „valahova tartozás” élményem. Óriási önbizalmat  adott, segített kilépni a komfortzónámból. Mindig, mindenkinek úgy mesélek a táborokról, mint valami csodaerővel bíró, külön univerzumról, ahová az ember minden évben elmegy kilenc napra, és feltöltődik motivációval, inspirációval, szeretettel. Ráadásul ez egy olyan közösség, amelyhez év közben is bármikor fordulatok, ha segítségre van szükségem.

– Több DUE-táborban voltál, de az idei, a 2024-es különleges lehetett a számodra, mert úgy alakult, hogy már nem igazán voltál táborlakó, de még táborvezetőségi tag sem. Nagyon sokat segítettél a filmes csoport vezetőinek, és most tárgyalunk arról, hogy jövőre hivatalosan is beveszünk a csapatba. Milyen volt ez a „kettős szereposztás”?

Gy. E.: Az elején sok kavarodást okozott, hiszen nem volt egyértelmű, hogy mi a feladatom és a hatásköröm. Ez nyilván hátráltatott abban, hogy felkészülten tudjak segíteni a csoport vezetésében. Ennek ellenére, úgy gondolom, segítségére tudtam lenni az embereknek. Nagyon jól éreztem magam. Annyira, hogy az egyik kedvenc táborom volt.

– Érdekel a lehetőség, hogy táborvezetőségi tag legyél? Ráérnél erre, annak minden munkaterhével és felelősségével?

Gy. E.: Nagyon szívesen lennek csoportvezető, igen! Az igaz, hogy elég elfoglalt életem van, de híve vagyok annak, hogy amit szeret az ember, arra megoldja, hogy legyen ideje – és én ezt nagyon szeretem.

– Kik a legjobb DUE-s barátaid?

Gy. E.: Na, ez egy elég „gonosz” kérdés. Nem tudnám ezt pár emberre szűkíteni, és ezt nem csak udvariasságból mondom. Talán egy embert tudok kiemelni, akivel nagyon egymásra találtunk még az első táboromban, és az Henyecz Mimi.

– Érdekes személyiség vagy: magabiztos harsányság és mosolygós szelídség, bátor megmutatás és illedelmes visszahúzódás, okos karrierizmus és felhőket bámuló álmodozás, vagány kockázatvállalás és érett óvatosság – ez néha mind egyszerre van jelen a viselkedésedben. Ez azért van, mert még nem vagy felnőtt, vagy azért, mert kisgyerek korod óta dolgozol, ezért már régen felnőtt vagy?

Gy. E.: Nagyon remélem, hogy az utóbbi, mert ezeket a tulajdonságaimat soha nem szeretném elveszíteni.

– Villámkérdések a végére: tényleg minden ember a maga szerencséjének a kovácsa?

Gy. E.: Abszolút. Természetesen nem állítom, hogy minden ember egyenlő esélyekkel indul az élet minden területén. De azt hiszem, hogy munkával tudjuk kompenzálni a szerencsénket, főleg, ha azokra a dolgokra fókuszálunk, amikben jók vagyunk.

– A pénz tényleg nem boldogít?

Gy. E.: Dehogynem. Természetesen nem elég a boldogsághoz, de a jó anyagi helyzet mindig stresszmentesebb, és sok mindent lehetővé tesz az ember számára, boldogabbá teheti.

– Ha lassan járunk, tényleg tovább érünk?

Gy. E.: Biztosan előnyös megfontoltan cselekedni, de ezzel a mentalitással az ember hajlamos túlanalizálni dolgokat, ahelyett, hogy szimplán belevágna valamibe. A legtöbbet a valós tapasztalatainkból és hibáinkból tanuljuk. Azért lassítani, hogy véletlenül se rontsunk el semmit, szerintem a legtöbb esetben nem célravezető.

– Aki korán kel, az tényleg aranyat lel?

Gy. E.: A társadalmunk megjutalmazza azt, aki szorgalmas. Igen. Viszont a koránkelésnek a szó szoros értelmében nem vagyok nagy kedvelője…!

– Tényleg jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok?

Gy. E.: Általában igen. Bár szerintem néha megéri ambiciózusan magasra célozni, és kockáztatni egy kicsit. Anélkül igazán nagyra soha nem viszi az ember.

– Tényleg nincs lehetetlen, csak tehetetlen?

Gy. E.: Biztos vagyok benne hogy van lehetetlen, de gyakoribb, hogy az ember csak tehetetlen. Meglepően sok mindenre képesek vagyunk, ha nagyon akarjuk.

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással