„Anyukám egyszer azt mondta, hogy ő soha nem lesz a barátnőm, és szerintem nem tud róla, hogy már az” – anya-lánya páros portré Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal

Anya és lánya, de nem „csak”: barátok, kollégák és most már a DUE-táborban társak is az önkéntes munkában. Szentendrei Adrienn pedagógus, az M2 gyermekcsatorna vezető szerkesztője és lánya, Nagy Aliz televíziós műsorvezető, rendezőasszisztens páratlan párost alkot a közösségünkben, ezért Herczeg Zsolt különleges kihívás elé állította őket: mindkettőjüknek külön tette fel javarészt ugyanazokat a kérdéseket, és megeskette őket, hogy nem egyeztetnek a válaszaikról.

– A Gilmore Girls című sorozat főszereplőire emlékeztettek, akik sokkal inkább tűnnek barátnőknek, mintsem egymás alá, illetve fölé rendelt rokonoknak. Ez csak a DUE-ban működik így, vagy tényleg ennyire mélyen baráti (is) a kapcsolatotok?

Szentendrei Adrienn: Igen. Együtt élünk, és amióta Aliz felnőtt, egyre jobban érzem magam vele. Szeretem, hogy hasonlóan gondolkodik, mint én. Örülök, amikor esténként otthon van, olyankor sokat beszélgetünk. A munkámban is kikérem a véleményét, és számítok az ötleteire, amelyek nagyon jók. Persze, én is beleszólok az ő munkájába. Azt nem annyira szereti. Olyankor azt mondja, hogy olyan, mintha nem is az anyjával, hanem a főnökével élne együtt. Ilyenkor visszavonulót fújok, ami egy kis időre sikerül is. Aztán minden kezdődik elölről.

Nagy Aliz: Anyukám egyszer azt mondta, hogy ő soha nem lesz a barátnőm, és szerintem nem tud róla, hogy már az. Mi a mindennapi életben is úgy működünk, ahogyan az a táborban érzékelhető. Én a dolgaim 92 százalékát megosztom vele – szerintem ő amúgy nem. Amióta ivóképes vagyok, különösen jókat beszélgetünk esténként, és gusztustalan valóságshowkat nézünk.

– Hogyan alakult ez ki, és mitől működik ennyire jól?

Adri: Próbáltam úgy nevelni, hogy így legyen, és sikerült. Úgy gondolhatnád, hogy ez nem volt egyszerű, de ha jól belegondolok, ez inkább ösztönös volt, mintsem tudatos.

Aliz: Ehhez kellett az, hogy Adriennke kinője a szigorú, aggódó anyuka karaktert. Vagyis, hogy én felnőjek. Azóta szimbiózis.

– Néztek már benneteket nővéreknek?

Adri: Nem, hiszen nem hasonlítunk egymásra. Amikor megszületett, akkor már láttam, hogy csak a fülünk egyforma, és ez rosszulesett. De most már örülök, hogy így alakult, mert sokkal szebb, mint én.

Aliz: Folyamatosan annak néznek, csak senki nem mer rákérdezni, hátha kiderül, hogy a húgom.

– Amikor kollégaként együtt dolgoztok, akkor a rokoni kapcsolat inkább akadályoz vagy segít benneteket?

Adri: Egyértelműen segít. A közös munka során mindig igyekszem úgy viselkedni vele, mint egy sima kollégával. Volt olyan, hogy ő volt a rendező, én meg a kellékes. Alig bírtam ki, de nem szóltam bele.

Aliz: Szerencsére nem nagyon dolgozunk már együtt. Volt jó oldala is, nagyon felnézek rá szakmailag. Elképesztőnek tartom, amit az M2 csatornánál csinál, nagyon büszke vagyok rá. Fiatalabb koromban volt, hogy idegesített, de ezen már rég túl vagyunk. Ha közös munkára kerül sor, jól működünk. Már nem érzem alárendeltnek magam; szeretem, hogy figyelembe veszi a véleményem. Sőt tanácsot is kér, olyankor nagyon örülök magamnak.

– Tudtok azért féltékenyek lenni a másik sikereire?

Adri: Sosem vagyok féltékeny mások sikereire.

Aliz: Egyáltalán nem. Olyan típus vagyok, aki örül más sikereinek, főleg, ha az anyukámról van szó. Ő egyébként más irányban munkálkodik, mint amerre most én tartok.

– Melyikőtök rosszabb főnöknek és miért?

Adri: Upsz. Ez jó kérdés. Kíváncsi vagyok, Aliz milyen főnök lenne. Van rá esély, hogy jó. De ahhoz még sokat kell tapasztalnia.

Aliz: Szerintem anyukám rosszabb főnök lenne. Én határozottabb tudok lenni bizonyos helyzetekben, de nem állítom, hogy a legjobb jelölt lennék.

– Mi a másik legirigyeltebb tulajdonsága?

Adri: Aliz egy társaságban pár perc alatt az ujjai köré csavar mindenkit. Van egy kellemes külseje, de nem ezt irigylem a legjobban, hanem a humorát, amire mindenki vevő. Ezt az apukájától örökölte.

Aliz: Az elkötelezettsége és a maximalizmusa. Ezenkívül anyaként nagyon sok áldozatot hozott értem és az öcsémért. Egyszer én is ilyen szeretnék lenni. Ja, és a kék szeme, majdnem elfelejtettem!

– Mivel lehet a másikat a legjobban feldühíteni?

Adri: Alizt azzal, ha a munkájában a határidőkre figyelmeztetem. És, persze, azzal, hogy öltözzön fel rendesen.

Aliz: Ha hidegben kabát nélkül indulok el a városba, vagy ha nem mosom meg az almát szappannal.

– Milyen az, amikor ti veszekedtek?

Adri: Rövid.

Aliz: Elég uncsik vagyunk, de amikor nagy ritkán veszekszünk, akkor hisztizünk egy kicsit, aztán megbeszéljük. Szerencsém van vele, békés lélek.

– Mi az, amiben totálisan különböztök?

Adri: Sok ilyen van. Például az, hogy én munkamániás vagyok, ő nem. Szerencsére.

Aliz: Külsőleg biztosan különbözünk. Aki azt mondja, hogy hasonlítok rá (bárcsak…!), az hazudik. Egyébként az ízlésünk a férfiakban és a hőérzetünk is különbözik. Adriennke mindig fázik.

– Nekem egyébként úgy tűnik, hogy a láthatónál, a kimutatottnál jóval erősebb szeretetkötelék fűz össze benneteket, de ezzel nem terhelitek a környezeteteket, és meglehetősen nagy szabadságot, széles mozgásteret adtok egymásnak. Tévedek?

Adri: Nem tévedsz. Bár mindig aggódom érte, ahogyan minden rendes szülő a gyermekéért, de maximálisan bízom benne, ezért hagyom, hogy csináljon, amit akar.

Aliz: Nem láttalak még tévedni. Anyukám szeretetnyelve nem a fizikai kontaktus, az biztos. Nem vagyunk egymást tapizó és ölelgető fajták. Ettől függetlenül nagyon szoros a kapcsolatunk.

– Adri, matek és ének szakos tanítóként végeztél, és jó ideig tanítottál. Mi már televíziósként ismertünk meg, ezért mesélj, kérlek, a pedagógusi éveidről. Hol, meddig tanítottál és milyen tanár voltál?

Adri: 18 évig tanítottam matematikát és ének-zenét felsősöknek Szegeden, a Tarjáni Kéttannyelvű Általános Iskolában. Nagyon szerettem ezt a szakmát, és nemcsak a tanítást, hanem azt is, amikor rengeteg szabadidős programot szerveztünk a fiatal kollégáimmal. Mindig valami szokatlant, egyedit, amit imádtak a gyerekek.

– Aliznak sosem voltál a tanára? Otthon sem viselkedtél tanár néniként?

Adri: Sosem voltam a tanára. Talán jobb is volt így. Otthon folyamatosan tanár néniként viselkedtem, legalábbis mind a két gyerekem azt mondja…

– Miért hagytad el a pedagógusi pályát?

Adri: Mindig is tévézni szerettem volna, csak valahogy nem úgy alakult. Azért hagytam el a tanári pályát, mert a napjaim reggel 7-től este 7-ig tanítással teltek a négy fal között. Egyszer csak elegem lett. Világot akartam látni.

– Adri, szerinted Aliz tudja még a másodfokú egyenlet megoldóképletét…?

Adri: Persze.

– Aliz, szerinted Adri tudja még a másodfokú egyenlet megoldóképletét…?

Aliz: Persze, hogy tudja. Remélem, ő is ezt a választ adta, mert ez az egyetlen dolog, amit tudok.

– Adri, bizonyos értelemben most is tanár vagy, nem? Hiszen a műsoraid gyerekeknek szólnak, értékeket mutatnak fel és ismereteket terjesztenek. Tanítanak.

Adri: Szeretem az ismeretterjesztő műsorokat nézni és csinálni is. Biztos, hogy ez a pedagógusi előéletemből fakad. Vágyom arra, hogy csak egyszerű szórakoztató műsorokat csináljak, de az egyáltalán nem egyszerű. Nagyon is nehéz.

– Melyik műsorodra vagy a legbüszkébb?

Adri: Az összes műsoromra nagyon büszke vagyok. A magyar irodalom gyerekverseit feldolgozó Rímerdőre, az Igaz vagy hamis? turisztikai magazinra, a Magyar Rádió Gyermekkórusát bemutató Irány a színpad! című filmsorozatra, a Hetedhét kaland magazinműsorra. Ezeket azért soroltam fel, hogy az olvasók meg tudják nézni az M2 YouTube csatornáján…!

– Miért annyira pokolian nehéz gyerekműsort készíteni? Mert annyira sokat dolgoztok, hogy kénytelen vagyok azt hinni, pokolian nehéz.

Adri: Nem könnyű, valóban jól gondolod. Szerintem azért nehéz, mert mi, akik a műsorokat készítjük, felnőttek vagyunk, miközben próbálunk gyerekfejjel gondolkodni. Két generációval fiatalabb nézőknek gyártunk műsort. Vajon mi tetszik nekik…?

– A gyerekeknek mindenről lehet beszélni, csak jól kell beszélni?

Adri: Igen. Bárki megnézheti, hogyan csináljuk mi, az M2 gyerekcsatorna szerkesztői a Hetedhét kaland című műsorban.

– Hogyan kell amatőr gyerekekkel forgatni? Mert biztosan nem úgy, mint a profi felnőttekkel.

Adri: Amatőr gyerekekkel nagyon nehéz forgatni, ezért azokat a gyerekeket, akiket a műsorainkban látnak a nézők, folyamatosan tréningezzük. Van két ügyes fiatal kollégám, akik drámaórákat tartanak nekik, így fejlesztik őket. Nagyon klassz csapatunk van most. Takács Verától, akit a mentoromnak és legfőbb segédemnek tartok, mindig tanácsot kérek, hogy csináljuk. Ő a régi gyerekszerkesztőség szerkesztője, rendezője, a Kölyökidő című műsor és még sok más produkció alkotója volt.

– Mi az, amit még mindenképpen szeretnél leforgatni, ami a nagy álmod?

Adri: Ifjúsági filmek tömkelegét szeretném forgatni. Erre olykor van lehetőség, és akkor nagyon örülök. A másik álmom az, hogy olyan vicces oktatófilmeket forgassak, amelyek egy-egy tanítási órán levetítve kedvet adnak a gyerekeknek a téma feldolgozásához.

– Az általános szépségideál alapján mindketten előnyös megjelenésűek vagytok. Régen ezt úgy mondták, hogy szépek, és most ne kezdjetek el szerénykedni, mert akkor nem fogok választ kapni. Volt már, hogy gondot, hátrányt okozott ez nektek? A szép embereknek, ha okosak és tehetségesek, mint ti, sajnos, sokszor duplán kell bizonyítaniuk.

Adri: Sokszor inkább előny, mint hátrány. Előny, mert az első benyomás fontos, és az első benyomás a külső. Hátrány, mert vannak féltékeny emberek, akik azt gondolják, hogy szimplán a szépséggel el lehet érni bármit. De ez nem így van.

Aliz: Szerencsére nem sűrűn találkoztam ilyen típusú megkülönböztetéssel. Magamnak alakítottam ki ezt az elvárást. Amikor a külsőmre kapok pozitív megjegyzést, annak nagyon örülök, de egészen más, ha a munkámat, vagy bármely belső tulajdonságomat dicséri valaki. Ezért érzem azt, hogy bizonyítanom kell, nem azért, mert tapasztaltam ilyesmit.

– Adri, téged a DUE-tábor alapembereként tartunk számon. Nagyon elfoglalt ember vagy, iszonyú sokat dolgozol, egy ország nézi a műsoraidat és híres emberekkel forgatsz – mit tud adni neked a mi kis közösségünk? Miért szakítasz ránk időt?

Adri: Azt szeretem a DUE-ban, hogy okos, intelligens, jó szándékú, kreatív, kedves, humoros, fiatal, alkotó emberekkel van tele. Ez a béke szigete. Feltölt. Bár szerencsés vagyok, mert a közvetlen kollégáim is ilyen jó csapatot alkotnak. Ők egy mini DUE-tábor.

– Szerinted melyikőtök akart jobban eljönni az első DUE-táborába, és miért…?

Adri: Én. Ismertem a DUE-t, mert amikor tanár voltam, rendszeresen jártunk a sajtófesztiválokra az iskolarádiós diákjaimmal. Ezeken az eseményeken figyeltem meg, hogy itt okos és értelmes emberek együtt csinálnak valami olyat, ami nekem nagyon tetszik. Az egyik alkalommal be is szöktünk a kolléganőmmel a fesztivál utáni megbeszélésre…!

Aliz: Nem emlékszem, Adriennke mennyire volt izgatott, de tuti, hogy én. 14 évesen nem nagyon voltam még észnél, de azt tudom, hogy nagyon be voltam zsongva. A fáma úgy szól, hogy Adriennke nem akart engem egyedül elengedni ilyen fiatalon, de szerintem titokban nagyon várta.

– Aliz, rólad tudjuk, hogy sokat voltál képernyőn. Melyik munkádat vagy a munkád melyik részét szereted a legjobban?

Aliz: Nagyon szerettem a műsorvezetést, a mai napig nem vetettem el. Amikor kiöregedtem a gyerekműsorból, a háttérmunka kezdett érdekelni. A kreativitás nekem nagyon fontos, hogy úgy érezzem, alkotok valamit. A kisjátékfilmes beugró munkáimat nagyon élvezem, szeretnék minél többet rendezni.

– Mi minden mást dolgoztál még, és mik a terveid?

Aliz: Korábban rendezvényszervező és recepciós is voltam, de ennek az időszakomnak vége. Elvégeztem egy rendezőasszisztensi képzést, sok vizsga- és diplomafilmben segítettem. Voltam riporter egy kulturális ügynökségnél. A tévénél most anyagokat gyártok, szöveget írok, rendezek, vágok. Nem titkolt szándékom nagyfilmes irányba menni. Hamarosan kiköltözöm Rómába, ahol, remélem, lesz erre lehetőségem.

– Zavart valaha, hogy az édesanyád táborvezetőségi tag?

Aliz: Még akkor sem, amikor beállt az ebédlő ajtajába, és mindenkinek megszagolta a kezét, hogy tiszta-e. Nálam kimaradt ez a „Jaj, de gáz anyukámmal egy légtérben létezni!” időszak. Valószínűleg azért, mert menő anyukám van.

– A tábori westernfilm forgatásán végre láttalak munka közben. Nem értek hozzá, de azt hiszem, rendezőasszisztens voltál. Mindegy is, a lényeg, hogy egyszerre tudtál végtelenül kedves, mégis hatékonyan határozott lenni. Ha úgy akarod, az emberek azt csinálják, amit mondasz, igaz…?

Aliz: Szerintem igen. Mondták már, hogy a megjelenésem és a karakterem olyan, hogy szívesen figyelnek az emberek arra, amit mondok. Amikor még szót is fogadnak, az a legjobb. Rendezőasszisztensként hangos és idegesítő vagyok, de ez ilyen…

– Adri, neked mit jelent a DUE-tábor?

Adri: Legjobb nyaralás.

– Aliz, neked mit jelent a DUE-tábor?

Aliz: A gyermekkoromat. Arra az időre emlékeztet, amikor megismerkedtem ezzel a szakmával, és kerestem a helyem.

– Milyen érzés, hogy immár mindketten táborvezetőségi tagok vagytok?

Adri: Jójójó…!

Aliz: Furcsa. Sok évnyi táborozás után most más szemmel figyelem a történéseket. Nagyon élvezem!

– Jól döntöttünk azért, hogy nem ugyanazt a csoportot fogjátok vezetni…?

Adri: Szívesen dolgozom Alizzal, de Hora Dani kijelentette, hogy Alizzal akar csoportot vezetni. Mit lehet tenni…?

Aliz: Úgy érzem, ezt mi is presszionáltuk, úgyhogy igen, örülünk a döntésnek. Persze, nem lenne világvége, de így biztonságosabb mindenkire nézve…

– Mi tesz egy társaságot közösséggé?

Adri: Az alkotás öröme mindenképp. És a hasonló gondolkodás, a hasonló értékek.

Aliz: A közös sztorik és élmények.

– Mit jelent az, hogy valaki tehetséges, és mire elég, ha valaki tehetséges?

Adri: Ha valakinek valamelyik készsége jobb, mint másoké, akkor tehetséges. A tehetség önmagában semmire sem elég. Szorgalom nélkül semmire.

Aliz: A tehetség nekem valami kiemelkedőt jelent. Szorgalom nélkül túl sok mindenre nem elég.

– Mi a legfontosabb egy barátban?

Adri: A közös hullámhossz. A hasonló értékrend. A hasonló meglátások. Az, hogy szeressen és elismerjen, és ez viszont is működjön. A legfontosabb, hogy érezzem jól magam vele minden körülmények között.

Aliz: Az őszinteség és a megbízhatóság.

– Mi a pihenés a számodra?

Adri: A barátaimmal való találkozás.

Aliz: Thrillerek fogyasztása és szociális események. Társasági ember vagyok.

– Villámkérdések a végére. George Clooney vagy Brad Pitt?

Adri: George. Ő öregebb…!

Aliz: Ugyan nem tudom, mi a szempont, de tuti, hogy Brad Pitt.

– Rozéfröccs vagy gin-tonik?

Adri: Gin-tonik, mert nem szeretem a rozé bort.

Aliz: Gin-totó.

– Espresso vagy latte macchiato?

Adri: Alkalma válogatja.

Aliz: Latte, valami undi sziruppal.

– Romantikus vígjáték vagy csavaros thriller?

Adri: Thriller.

Aliz: Thriller, egyértelműen. Ha Adriennke nem ezt a választ adja, szomorú leszek.

– Tengerparti heverészés vagy sétálgatós városnézés?

Adri: A tengerpartot nem bírom.

Aliz: Tengerpart két napig maximum, utána sétálgatás.

– Kamerába vágás vagy aprólékos utómunka?

Adri: Az aprólékos utómunkán nagyon sok múlik.

Aliz: Utómunka.

– Kedvenc idézet?

Adri: A példaképemtől, Walt Disneytől: „Nem azért készítünk filmeket, hogy még több pénzt szerezzünk. Azért szerzünk pénzt, hogy még több filmet készíthessünk.”

Aliz: „Nézz előre reménnyel és körül szeretettel.” Soha nem olvasok idézeteket, úgyhogy ezt a nagymamám Facebook-oldaláról szedtem.

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással