„Azon a napon, amikor az egyesület tagja lettem, eldőlt a sorsom” – Kecskés István szerint az életben fontosak a célok, de az út a lényeg

Azt vallja, hogy az ismeretlent nem félni kell, hanem felderíteni. Röviden beszél, de mindig mond valamit. Haragot nem őriz, barátságokat azonban igen. Fontosnak tartja a biztonságot. Kétgyermekes édesapa, sportújságíró, az m4sport.hu vezető szerkesztője, harminc éve a DUE tagja, számtalan táborunk vezetője volt, és évtizedek óta ő az egyesület elnöke. Ha nemcsak írna a sportról, hanem űzné is, akkor az életpályája alapján biztosan nem sprinter lenne, hanem maratonista. Herczeg Zsolt portréinterjú-sorozatának vendége Kecskés István.

– Ugye, most nem olyan röviden válaszolgatsz majd, mint amennyire legendásan rövidek az ünnepi beszédeid…? Apropó, miért olyan rövidek? Sok beszédnek sok az alja?

Kecskés István: Igyekszem… Nincs ebben nagy titok, vagy valamiféle mély filozófia. Ha jól emlékszem, akkor először 1997 karácsonyán kellett ünnepi köszöntőt mondanom egy rendezvényen. Abban biztos vagyok, hogy nagyon izgultam, és ezért nem volt valami hosszú beszéd. Aztán utána a Sajtófesztiválon nagyon sok ember elé kellett kiállnom, akkor is rövidre fogtam. Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy jók ezek a rövid, lényegre törő beszédek, és elkezdtem tudatosan is elvinni ezeket a megszólalásokat ebbe az irányba. Ráadásul, amikor nekem meg kell hivatalosan szólalnom, akkor a vendégek nem rám kíváncsiak, hiszen utánam mindig sokkal érdekesebb valami jön, ezért sem érdemes hosszan beszélni. Nem akartam sosem igazgató bácsis lenni, akinek a körmondatait egyrészt nem érti senki, másrészt pedig ezek miatt hosszúak az évzárók.

– Kétféle ember van: az egyik problémákat keres a megoldásokhoz, a másik megoldásokat a problémákhoz. Te kétségtelenül az utóbbi vagy. Ilyennek születtél, vagy vissza tudod nyomozni, hogy ez a higgadt pragmatikusság milyen élmények vagy tapasztalások eredménye?

K. I.: Ha ebben a tekintetben van genetika, akkor ennek köszönhető. Ha nincs, akkor ez gyerekkori tapasztalat. Soha nem láttam a szüleimet vagy a nagyszüleimet idegeskedni. Biztos lett volna okuk arra, hogy feszültek legyenek, de én sosem tapasztaltam azt, hogy az élet dolgai miatt idegesek lettek volna. A probléma, az feladat, azokat pedig meg kell oldani. Nem bonyolítani, nem felfújni, hanem el kell rendezni. Ezt tanultam gyerekként és szerencsére ezt a képességet meg is kaptam a felmenőimtől.

– Minél nagyobb a baj, te annál nyugodtabb vagy. De közben látszik rajtad, hogy a mélyben – érthető módon – ott a feszültség, néha a harag. Általában több érzelem van benned, mint amennyit kimutatsz?

K. I.: Sokkal. Ugyanakkor a feszültség és a harag olyan gyorsan távozik belőlem, ahogy jött. Nem érek rá hosszasan hordozni ezeket magamban. Ez luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak, mert az életben jöhetnek újabb és újabb olyan helyzetek, amin felidegesíthetném magam. Persze abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy valami nem stimmel, akkor magamban felrobbanok, de ha kimutatnám ezt, akkor azok is idegesebbek lennének, akikkel közösen kell megoldani egy nehezebb szituációt.

– Óvatos ember vagy. Ez mindig előny?

K. I.: Inkább fegyelmezettnek vagy megfontoltnak nevezném magam, de ez hosszú évek alatt alakult ki bennem. Még mielőtt azt gondolná valaki, hogy nincsenek bennem érzelmek, akkor gyorsan eloszlatnám ezt a képet, mert nagyon is vannak. Ugyanakkor az nem kifejezetten előny, ha bizonyos helyzetekben ezek vezérelnek. Ha csak a munkát nézzük, akkor rá kellett jönnöm arra, hogy ha egy cikk megírásával kapcsolatban két percnél többet kell gondolkodni, akkor annak nem kell nekiállni, mert abból baj lehet, ott valami nem stimmel; nem biztos, hogy minden információ és tudás a rendelkezésemre áll a tökéletes megoldáshoz. És, ugye, közel 28 éve vezetem a DUE-t, nagyjából ennyi ideje dolgozom újságíróként is. Minden megszólalásommal egy egyesületet és egy szerkesztőséget képviselek. Ha én meggondolatlanul hülyeséget mondok vagy írok – volt rá példa… – akkor azzal nem csak magamnak okozhatok kellemetlenséget. Ráadásul az ember ugye családapa is, és minden rossz lépés visszahullhat a családra. Nem éri meg, inkább jobb megfontoltan cselekedni minden helyzetben, és meg kell próbálni kitalálni azt is, hogy egy-egy lépésre mi lehet mások reakciója.

– Nem igazán kedveled azokat az embereket, akik túlságosan előtérbe tolják magukat, igaz?

K. I.: Általában nincs mit kedvelni rajtuk. Azt szeressem bennük, hogy a maguk tehetségtelenségét a hangosságukkal, az erőszakosságukkal leplezik és ezzel akarnak elnyomni náluk sokkal tehetségesebb, de csendesebb embereket? Ha egy tehetséges ember, legyen az sportoló, médiaszakember vagy művész ott van az előtérben, akkor az nem annak köszönhető, hogy előtérbe tolja magát, hanem annak, hogy valamiben kiváló. Akkor viszont van rajta mit szeretni, van miért felnézni rá. Hogy egy DUE-s példát említsünk. Itt van az alapító alelnök, Balázs Géza, aki szerintem az ország egyik legokosabb embere. Nem reklámozza magát, blogot vezet, tévébe jár szakértőnek, tanít – nem tolja előtérbe magát, mégis az egyik legfényesebb elme Magyarországon.

– Melyik az a tulajdonságod, amit szeretsz, de ilyen vagy olyan okból kevesen, keveset láthatnak?

K. I.: Nehéz kérdés, mert, ugye, a DUE-ban mindenkinek önmagát kell adnia, nincs helye a megjátszásnak, vagyis lényegében pont olyannak ismertek, amilyen vagyok. Talán azt mondanám, hogy érzelmes vagyok. A múltkor megnéztem egy videót egy Isaac nevű kisfiúról, aki több veleszületett betegség miatt nem élhet teljes életet. Viszont imádja a Liverpoolt, tele van vele a közösségi média, ahogy a csapat himnuszát énekli a meccsen, vagy a játékosokról szóló dalokat skandálja otthon. A Liverpool felfedezte őt, és meglátogatta az óvodában két játékos, akik aztán magukkal vitték őt az edzésre. Elmorzsoltunk otthon néhány könnycseppet, amikor néztük.

– Az én magammal kapcsolatos félelmeim, kétségeim csak akkor múlnak el, ha cselekedni kezdek. Te hogy vagy ezzel?

K. I.: A minap készítettem interjút Schmidt Ádám sportállamtitkárral, aki a magyar sport csúcsvezetője. Nem szoktam a beszélgetések előtt izgulni, vagy tartani az interjúalanytól, de itt most mindkettő megvolt. Ilyenkor, persze, eszembe szokott jutni az is, hogy én, az egyszerű vidéki gyerek hogy kerültem ebbe a helyzetbe, megérdemlem-e egyáltalán ezeket a lehetőségeket. Aztán leültünk államtitkár úrral egymással szemben, el kellett kezdeni az interjút, ott már nincs helye a majrénak. Válaszoltam a kérdésre?

– Igen. Amúgy egész jó diplomata lennél. Nem viccből mondom. Vonzott valaha a közszereplői pálya?

K. I.: Lényegében az vagyok, nem? Legalábbis, amikor olyan helyzetbe kerültem, hogy egy-egy sértő megjegyzés után szerettem volna jogi lépéseket tenni, akkor az ügyvédek mindig azt mondták, hogy az vagyok. A politika, persze, más kérdés. Aki ismer, az tudja, hogy érdekel, és még véleményem is van. Egy időben felvetődött az is, hogy komolyabban foglalkozzak vele, benne volt a pakliban, hogy polgármester-jelölt is lehetek, de végül kifaroltam ebből a helyzetből. Rájöttem, hogy ez már olyan szinten befolyásolná az életem, amit nem szeretnék. Gondolj bele, hogy ha az ember polgármester, akkor még a szabálytalan gyalogosra sem dudálhat rá a városában. Márpedig én nyomom a dudát, ha a helyzet úgy hozza.

– Nem ezüstkanállal a szádban születtél. Mesélj a családodról – persze, te is csak annyit, mint a többi beszélgetőtársam: amennyi ránk tartozik.

K. I.: Csodás gyerekkorom volt, nem cserélném el az ezüstkanálra. Nem is vettem észre, de nagyon sokat tanultam otthon az életről és elsősorban a munkáról. A Jóisten fantasztikus szülőkkel ajándékozott meg, akiktől elképesztően sok szeretetet kaptam. Amikor én gyerek voltam, akkor Halásztelek egy kis falu volt. Mit lehet ott csinálni? Biciklizni az utcán, focizni a téren a haverokkal, és mindenféle olyan dolgot művelni, aminek az ember a végén mindennél koszosabb lesz. Gyerekként elég sokat voltam édesapám műhelyében, még a hegesztő pisztolyt is tudtam kezelni. Ezen kívül mindent szétszedtem, de semmit sem tudtam összerakni, emellett nagy lendülettel fúrtam és faragtam. Nagyon más világ volt az. Volt egy nyári és egy téli cipőnk, ameddig ki nem nőttük. Mi nem jártunk a szó klasszikus értelmében nyaralni, én középiskolás koromban láttam először a Balatont. Volt egy nyaralónk a Kis-Duna partján. Lehetett horgászni, úszni, csónakázni, és ezzel meg is voltunk. Emlékszem arra is, amikor a nagymamám először vitt magával a halásztelki római katolikus templomba, ami akkor egy düledező, egykori kocsma volt. Arra büszke vagyok, hogy a családom több tagja is részt vett az új, különleges, kupola alakú templom építésében.

– Milyen iskolák, tanárok, példaképek formálták a jellemed?

K. I.: Látod, ebben is szerencsém volt. Annak idején eldöntött kérdés volt, hogy autószerelő leszek, és a karosszérialakatos édesapámmal dolgozunk majd együtt. Szép terv volt. Csak aztán jött Horváth Zsuzsa néni, aki a felsőtagozatban osztályfőnököm lett, és közbelépett. Megakadályozta, hogy autószerelő legyek, és az ő javaslatára mentem szakközépiskolába. Ma, azt hiszem, ezek a szakképzési centrumok. Ott pedig egy újabb csodálatos emberrel találkoztam. Fodor István volt az osztályfőnökünk, aki a matek-kémia szakjai mellett egy igazi polihisztor volt. A számtannal nem volt gond, de kémia egyéves tantárgy volt, így aztán sokkal többet hallottunk az órákon a Don-kanyarról, Isonzóról és a magyar történelemről, mint a különböző vegyületekről. Mindenkitől és mindig igyekszem tanulni valamit, így formálva a jellemem.

– Nagylányod van, de kisbabád is. Tinédzsert és csecsemőt nevelni egyszerre, az durva kétfrontos harcnak tűnik. Hány órát alszol egy nap átlagosan?

K. I.: Az interjú előtt például majdnem nyolc órát sikerült, de nem ez az általános. A kisebbik lányom egyéves volt októberben, vele azért éjjel-nappal foglalkozni kell. Csodás feleségem van, aki mindent megold, éjszaka például minden alkalommal ő kel fel, ha sírás van, mert nekem, ugye, reggel mindenképpen kell mennem dolgozni. Persze, van az a pont, amikor mindkét szülőre szükség van, akkor együtt nyugtatjuk a legkisebbet. A nagyobbik lányom, aki nagy örömömre sok DUE-táborban vett részt, már viszonylag ritkán sír, éjszaka pedig gyakorlatilag soha. Egyébként egyszer volt olyan, hogy amikor hazaértem, akkor mindkét gyerek sírt; az egyiknek a foga fájt, a másik kamaszkori igazságérzetének sérülését érezte, de minden megoldódott. A nagyobbik lány februárban 18 éves lesz – persze, én mindig elmondom neki, hogy ez semmit sem jelent igazából. Önálló, fiatal felnőtt, aki céltudatosan éli az életét, büszke vagyok rá, hogy minden korábbi nehézség ellenére is olyan fantasztikus kislány, mint közel 18 éve.

– Mi az, ami mindig ki tud kapcsolni, fel tud tölteni?

K. I.: Bármilyen sportesemény, pláne, ha a kedvencem sikerével zárul. Konkrétan Liverpool-meccs közben ne hívjon senki, mert ha nem nagyon közeli rokonom, akkor nem fogom felvenni, és ha kikap a ’Pool, akkor nem is hívom vissza. Szerencsére ilyen mostanában nem nagyon fordul elő. Tudatosan figyelek arra, hogy ha elutazunk a családdal, akkor csak azzal foglalkozom. Korábban nem így tettem, és semmi értelme nem volt a kikapcsolódásnak, mert nem volt az. Volt már olyan, hogy sikerült tökéletesen kikapcsolódni, és sokkal jobban éreztem magam a végén. Egy jó film otthon vagy moziban kikapcsol, de szeretnék sokkal többet olvasni, mert az is sokat ad. Ha pedig eljutok vasárnap a templomba, akkor van egy olyan nyugodt, csendes órám, amilyet csak kívánni tudok mindenkinek. Egyébként meg, ha egy munkanap után hazamegyek, és rám mosolyog a feleségem és a lányaim, akkor én meg is vagyok, akkor másnapig fel vagyok töltve.

– Aggaszt az öregedés?

K. I.: Ha igen, akkor nem jön? Mert akkor elkezd aggasztani. Összetett kérdés. Nem az tölti ki a napjaimat, hogy ezzel foglalkozzak. Valószínűleg azért, mert van nekem ennél fontosabb dolgom is. Ott a család, a munka, ha ezeket az ember jól csinálja, akkor nincs idő felesleges dolgokkal foglalkozni. Az életben fontosak a célok, de az út a lényeg és, ha az nem túl rázós, nincsenek benne hajtűkanyarok, akkor nagy gond nem lehet az öregedéssel sem.

– Manapság slágertéma a generációs szakadék. Nem tudom, hallottad-e, hogy már megint a nyakunkon egy új generáció, a Béta. Ők azok, akik idén születnek meg. Túlhájpolt téma ez, vagy tényleg van gond az egymás után érkező generációk kapcsolatával?

K. I.: Erre nehéz válaszolni. Ahogy arról már szó volt, két gyerekem van. Eddig nem tudtam, de ezek szerint az egyik Alfa, a másikról fogalmam sincs. Ennyire érdekel ez az egész. Azt hiszem, hogy az normális, hogy a fiatalok és az idősebbek nem beszélnek egy nyelvet. Mást akarnak, ez mindig így volt. A nézetkülönbségek kommunikációja változott és agresszívebb lett. Minden fiatal azt hiszi egy idő után, hogy mindenhez jobban ért, mint az idősebbek, de nem mindegy, hogy ezt miként tudatja velünk. Nem biztos, hogy az a legjobb módszer, ha áradást akar valaki és mindent elsöpörni, mert erre az idősebbek is hasonlóan reagálnak majd, és így aztán éleződhet a helyzet, amit jobb híján generációs szakadéknak nevezünk majd, mert az egy szép modern szó, holott egyszerűen csak tiszteletlenségről és meg nem értésről beszélünk.

– A fociszeretet családi örökség?

K. I.: Nem is lehet ezt másként. Nálunk a családban mindenki szurkol valakinek. Van újpesti, fradista, MTK-s, volt vasasos, csepeli. Egy futballszerető apa nem is adhat más ajándékot a fiának, mint egy meccsjegyet, és ezt én sem úsztam meg, igaz, nem is akartam. Amikor 1988. augusztus 13-án életemben először voltam meccsen, akkor pedig minden eldőlt. Előtte már a tévében végignéztem azt, ahogy a Videoton eljut az UEFA-kupa döntőjébe, láttam válogatott és bajnoki meccseket a tévében, de azért az igazi az az volt, amikor én is ott voltam a stadionban. Azon a meccsen volt olyan bekiabálás, amire a mai napig emlékszem – és nem egy rövid gyalázkodás volt, hanem egy összetett mondat, amit valamiért nem felejtettem el azóta sem. De hogy megnyugtassak mindenkit, a nagyobbik lányom járt már foci Európa-bajnokságon, a kisebbik pedig már megtanulta, hogy mit kell csinálni, ha gól esik egy meccsen.

– Miért a futball lett a világ legnépszerűbb csapatjátéka?

K. I.: Erre nagyon összetett a válasz. Az egyik oka szerintem az állandó szabályrendszere. Lényegi változás nem nagyon történt abban, amit annak idején kitaláltak, csak apró módosítások voltak, ráadásul azok mind az egyszerűsítés felé mentek. Ameddig nem vezették be a videóbírót, addig minden tekintetben ugyanaz volt a játék Halásztelken, a megyei II. osztályban, mint a Puskás Arénában, vagy az Anfield Roadon.

– Unalmas közhely, de igaz valamennyire, hogy a futball háborúpótlék?

K. I.: Ez túlzás, de bárcsak lehetne az, és focimeccsekkel el lehetne intézni a vitás kérdéseket. Szebb lenne a világ. Az kétségtelen, hogy egy válogatott meccs minden szurkolóban felszínre hozza a nemzeti érzéseket. Ma Magyarországon a Puskás Aréna az egyetlen hely, ahol bő 60 ezer ember ugyanazt gondolja és teszi. Ez a stadion az egyetlen olyan hely, ahol válogatott meccsek alatt nincs nézetkülönbség két magyar között. Ez például nagyon fontos szerepe a futballnak és a sportnak. Egy mérkőzés nyilván komoly csata a csapatok és a szurkolók között, de a válogatott drukkeri között ilyenkor teljes az összhang.

– Szurkolni csak hevesen és hangosan lehet? Vagy lehet máshogy is, csak nem érdemes?

K. I.: Amikor kimegy az ember egy meccsre, akkor kicsit átalakul. Nem számít, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél, csak a győzelem a fontos. Ebben a tudatállapotban nehéz üldögélni és bambán nézni a meccset. Ugrálni, kiabálni, tapsolni, fütyülni kell. Két óra szabadság a hétköznapok kötöttségeiből. A tévés meccsnézés viszont megint más helyzet. Tavaly nyáron a magyar válogatott a 100. percben szerzett góllal nyert Skócia ellen az Európa-bajnokságon, a többséggel együtt én is otthon figyeltem az eseményeket. Csoboth Kevin gólja – ami nem mellékesen a Év sportpillanata lett az M4 Sport közönségszavazásán – azt jelentette, hogy a magyar csapatnak van esélye a továbbjutásra. És akkor itt van az a pont, hogy mérlegelni kell. Legszívesebben ordítanál, de a nyolchónapos gyerek alszik a szobájában. Ilyenkor kiabál a lelkem, a szívem, minden porcikám, de befelé, és csendben vagyok, csak ugrálok. Bezzeg amikor 2021-ben Schäfer András gólt lőtt a németeknek és vezettünk, akkor úgy kiabáltam, hogy néhány házzal odébb is hallották. De hát a futball az ilyen, érzelmeket szabadít fel.

– Amúgy focizni is tudsz?

K. I.: Elég, ha annyit mondok, hogy amikor megszereztem életem első és egyben utolsó gólját a halásztelki ifi csapatban, akkor befejeztem a pályafutásom, mert a csúcson kell abbahagyni…? Amikor a Nemzeti Sportnál dolgoztam, akkor elmentem egyszer focizni a többiekkel, meg is sérültem, és azóta nem kockáztatok.

– Nálunk, politikai hírújságíróknál – legalábbis azoknál, akik ezt az én mércém szerint komolyan veszik – nem illik elárulni, hogy melyik „csapatnak” szurkolunk. A sportújságíróknál ez sokkal nehezebben teljesíthető feladat, hiszen még erősebbek az érzelmek. Mi a szakmai protokollod erre?

K. I.: Nem híreszteljük, hogy ki melyik csapatnak szurkol. Egymásról tudjuk, de nem terjesztjük, hogy ez vagy az kiért rajong. Magánügy. Egészen addig, ameddig nem ez jelenik meg a munkában. Engem a szurkolók már minden klubbal összekötöttek, sőt többen látni véltek egyik-másik magyar csapat szurkolói sáljában is. Kényesen ügyelek arra, hogy engem kizárólag Liverpool- vagy magyarválogatott-sálban lássanak az utcán. Természetesen tudósítottam már olyan csapatnak a meccsét, amelynek szurkolok. Érzelmek nélkül végignéztem, megírtam és leadtam a cikket. Ahogy mondtam korábban: fegyelem.

– Ha nem létezne a foci – tudom, szörnyű disztópia…! –, akkor melyik sportág ugyanilyen lelkes követője, szurkolója, értője lennél?

K. I.: Látod, ezen még sosem gondolkodtam. Gyakorlatilag minden sportot szeretek, talán a röplabda az egyetlen olyan, amiről elkapcsolom a tévét, pedig annak idején az első tudósításom a Nemzeti Sportban egy Vasas–Miskolc női röplabda bajnoki volt. Két egyéni sport van, amit nagyon szeretek: az úszás és az atlétika. Valószínűleg azért, mert előbbiben mi, magyarok világklasszisok vagyunk, az atlétika pedig látványos és óriási egyéniségei vannak a sportágnak, és persze egy-egy kiemelkedő honfitársunknak is lehet szurkolni. Azok közé tartozom, akik általában nem alszanak el a Forma–1-es közvetítéseken, és igyekszem is beleásni magam ebbe is, ráadásul nem csak a Netflix sorozata miatt. Korábban sokat jártam kosárlabda meccsekre is, de voltam kézilabdán is. Egyből egy világbajnoki döntőre mentem Zágrábba, ott szurkoltam a magyar csapatnak. Szerencsére van foci, de ha nem lenne, akkor sem lennék bajban. Nekem az nagyon fontos, hogy legyen magyar kapcsolat.

– Melyik az a sportág, aminek a szabályait, értelmét bevallottan még te, a szakember sem vagy képes átlátni?

K. I.: Ilyen talán nincs, de például a baseball szabályaival nem vagyok tisztában, aminek az az oka, hogy ez a sport egyáltalán nem érdekel. Az amerikai futballban is van olyan helyzet, amivel meg lehetne fogni.

– A sportújságírók munkáját el fogja venni a mesterséges intelligencia?

K. I.: Visszakérdeznék: a parlamenti tudósítókét igen? Biztosan nem. Igyekszem használni az új lehetőségeket, de egy gép nem tudja pótolni az érzelmeket. Tudni kell kezelni ezeket és akkor segít a munkában, de nem tartok attól, hogy hamarosan egy robot írja helyettünk a cikkeket.

– Mindenkinek kell legalább egy közeg, ahol biztonságosan lehet önmaga. Neked több is van? A stadion lelátója, a DUE, a munkahelyed, a családod?

K. I.: Az nagyon fontos, hogy az ember mindenhol – legyen az a munkahelye, az otthona, a hobbija – önazonos legyen. Ezt csak akkor tudod megtenni, ha biztonságban vagy. Szerencsés vagyok, mert most mindenhol biztonságban érzem magam. Persze, az nem kérdés, hogy mást mutatok és adok magamból otthon, a munkahelyen, a stadionban, vagy éppen a DUE-ban. Az élet minden színterén a legjobb arcát kell mutatnia az embernek. Otthon nem lehetek morcos azért, mert egy kollégámmal összezördültem – nem is szoktam –, de a munkahelyemen sem lehetek rosszkedvű, mert, mondjuk, éjjel nem aludt a gyerek. A lelátón pedig nem gyújtok tüzet, mert az nem én vagyok, a DUE-ban pedig nem főnökként lépek fel, mert annak nem ott van a helye.

– Ha már a munkahely szóba került: korábban egy évtizednél is többet töltöttél el a Nemzeti Sportnál, de amióta onnan eljöttél, több helyen is dolgoztál. Mi a viszonylag sok váltás oka?

K. I.: A Nemzeti Sport számomra egy gyerekkori álom megvalósulása volt. Aki annak idején úgy döntött, hogy sportújságíró lesz, az vagy a Nemzeti Sportnál akart dolgozni vagy a Magyar Televízióban. Nekem előbbi sikerült és hosszú ideig magam sem hittem el, hogy ott vagyok. Hálás vagyok az ott eltöltött évekért, kiváló kollégákkal dolgoztam együtt, többeket barátaimnak mondhatok az akkori szerkesztőségből. Tizenhárom év után úgy éreztem, hogy váltani kell, és megpróbáltam valami egészen mást csinálni, de bevallom, hogy nem éreztem magam túl jól bezárva egy kommunikációs ügynökség irodájába. Jó tapasztalat volt, a kollégákkal ott is jó volt a viszony, de nem volt benne labda. Aztán lényegében profi blogger lettem, azt csináltam, amit akartam. Ment egy pár évig, aztán elfáradt a kapcsolat, és be kellett látnom azt is, hogy azt a fajta lelki megterhelést nem bírom elviselni, mert az egy veszélyes és kemény terep volt. Ha egyet „ütsz”, akkor minimum kettőt kapsz vissza. A goal.com jó buli volt, ezzel párhuzamosan a Lakihegy Rádió pedig egy új szín, sok érdekes embert ismertem meg. Innen elhívtak a Sportálhoz alapító főszerkesztőnek. A semmiből kellett felépíteni egy oldalt – sikerült, és még olvasóink is voltak. Tavaly aztán érkezett egy új igazgató, aki teljesen ismeretlen a média ezen ágában és számára is ismeretlen ez az egész. Jobbnak látta, ha nem én vagyok a főszerkesztő és így utólag hálás vagyok azért, hogy így döntött. Először is azért, mert én csak szakemberekkel szeretek együtt dolgozni, kontárokkal nem. Ezen felül pedig azért, mert nem sokkal később megkeresett az MTVA és Martí Zoltán, az online igazgatóság vezetője állást ajánlott, így csatlakozhattam a Kerényi Ervin vezette m4sport.hu szerkesztőségéhez. Rég éreztem magam ilyen jól munkahelyen, mint ebben a szerkesztőségben, még akkor is, ha – na, ezt szörnyű elismerni – majdnem a legidősebb vagyok. Szabadon dolgozhatok, azt csinálom, amit szeretek.

– Hogyan kerültél be a DUE-ba?

K. I.: Rég volt, de mindenre emlékszem. 1992 őszén a DUE meghirdetett a Pályázat Figyelő című lapban egy diákoknak szóló újságíró tanfolyamot. Mivel én akkor már otthon az összes gombfoci meccsemről tudósítást írtam a füzeteimbe, gondoltam, hogy akkor nézzük meg, lesz-e ebből valami. Ez bő harminc éve volt, de minden pillanatára emlékszem annak a napra. Ahogy beléptünk az Örs vezér térre, ahogy először találkoztam Balázs Gézával és Szayly Józseffel, akiknek örökké hálás leszek, mert szakmailag nekik köszönhetem azokat a szilárd alapokat, amelyekre a mai nap is építek. Szóval volt ez a tanfolyam, beléptem a DUE-ba és a következő nyáron már a táborban voltam. Azon a napon, amikor az egyesület tagja lettem, eldőlt a sorsom.

– Minden emberi számítás szerint a DUE-tábornak már nem szabadna léteznie, mert a fennállása óta jóformán az összes társadalmi, kulturális, gazdasági, morális és technológiai változás ellene hat. Mégis létezik, sőt él, virul, megújul. Nem álszerény reklámduma a részemről, hogy fogalmam sincs, mi a titok. Tényleg nem tudom. Viszont te vagy az elnök, rengetegszer voltál táborvezető, szóval neked muszáj valamit mondanod a kérdésre: mi a titok?

K. I.: Az, hogy nincs titok. Az nem egy nagy trükk, hogy hagyjuk a fiatalokat kibontakozni, és minden segítséget megadunk nekik a tehetségük megéléséhez. Ez egy normális dolog. Nálunk mindenki az lehet, aki akar lenni. A tábor ideje alatt semmi sem számít, nem érdekes, hogy mi volt a suliban, mi van otthon, mi van a világban, hiszen tíz napig a tábor a Világ. Ameddig ezt a légkört, ezt a hangulatot meg tudjuk tartani, addig lesznek ezek a rendezvények. Természetesen nem mellékes, hogy sikerült felépítenünk egy olyan tudásbázist, ami párját ritkítja. Profi szakemberekkel dolgozunk együtt, akik a média sok területén szereztek tapasztalatot, és ezt át is tudják adni a fiataloknak.

– Fiatalon elnök lettél, időtlen idők óta az vagy. Az elején meg voltál ijedve a felelősség nagyságától, csak szokásod szerint nem mutattad ki?

K. I.: Alig múltam el húsz éves, amikor megkaptam ezt a szolgálatot. Ma már bevallhatom, azt sem tudtam, merre van az előre, és az első években csak figyeltem. Szoknom kellett a megbeszéléseket, a reprezentálást, egyáltalán a döntésekben való közvetlen részvételt és annak a felelősségét. Nem voltam megijedve, mert nem volt mitől, hiszen sok területen az ismeretlenbe csöppentem. Azt pedig felderíteni kell, nem félni tőle. Aztán szépen kialakult minden. Nagyon fontos, hogy az elnökségben sosem dönt egyikünk sem egyedül. Minden közös, minden stratégiai kérdést megbeszélünk. Ami nagyon érdekes, hogy sosem volt köztünk „haragszomrád”. Nyilván nem értettünk mindig mindenben egyet, de a végén, a döntésben teljesen. Gézával és Jóskával az egységünk megbonthatatlan, a barátságunk pedig életre szóló kötelék.

– Merre tart a DUE és a tábor?

K. I.: Az a jó ebben a kérdésben, hogy a konkrétumokról fogalmam sincs. Gondolj vissza azokra az évekre, amikor kezdtük ezt az egészet. Fogalmunk sem volt arról, hogy 2025-re hova jut el a világ és benne a média. Nemhogy közösségi média nem volt még akkor, hanem internet sem – nem akarom a fiatalokat untatni, de mobiltelefon sem volt, sőt levelet írtunk haza a táborból. Szóval nem tudjuk, hogy nálunk nagyobb hatalmak és okosabb emberek milyen irányt szánnak a média fejlődésének. Az biztos, hogy az eddigiekhez hasonlóan alkalmazkodunk a világhoz, és lépünk, ahogy tettük ezt minden alkalommal. Nagyobb hangsúlyt kapott a médiában a képi megjelenés, lett fotós csoportunk. Átvette az uralmat a televízió, lett tévés gárda. Nagyobb szerepet kapott az internet, lett online újságíró csoportunk és sorolhatnám egészen a tiktoker képzésig.

– Mi az, ami nagyon nem tetszik neked a mai világban?

K. I.: Az, hogy a Liverpool nem nyeri meg az összes meccsét…! Komolyra fordítva: lehetne ez a kérdés fordítva? Miért nem arról beszélgetünk, ami tetszik? Mondhatnék most olyanokat, hogy nagyon nem tetszik a szomszédunkban zajló háború, a hideg kiráz az Európát sakkban tartó terrorcselekményektől, félelmet kelt bennem az a fajta verbális agresszió, ami uralja a hazai közélet egy részét. Ez mind igaz és egyik sem tetszik, sőt… Összességében azonban az élet szép. Megvan mindenünk ahhoz, hogy ne kelljen panaszkodni és sajnos azokat, amiket felsoroltam, a mi szintünkről nem lehet befolyásolni, megjavítani. Közben pedig csodás családunk van, fantasztikus munkánk, kiváló barátaink és Magyarországon élünk, ami kiváltság, hiszen ez a legjobb hely a világon. Mi kell még? Nekem ez elég lesz még egy pár évtizedre.

A cikkben található képek mindegyike Kecskés István, illetve a DUE tulajdona.

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Kovács Bencével
– Balázs Istvánnal
– Vincze-Hajnal Blankával
– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással