„A dolgok nagy része nem akkora dráma, mint elsőre látszik” – Zala Orsi stratégiai nyugalommá fejlesztette a belső káoszt

Kísérletet sem teszünk arra, hogy elmondjuk, mennyi mindent csinált már a DUE-ban, de szerencsére egy portréinterjúnak nem is ez a célja. Sportriporternek készült, de aztán az egyesület olyasmit nyújtott neki, amit semmi más. Egy biztos: sokszorosan visszaadta a közösségnek azt, amit tőlünk kapott. Jóbarátokat néz, Tankcsapdát hallgat, vitorlást vezet, utazik, kutyát nevel – de még ez is csak néhány mozaik a teljes és színes képből, amit Herczeg Zsolt próbált meg összerakni sorozatának következő vendégével, Zala Orsolyával. Pardon: Zala Orsival.

– Miért nem szereted, ha valaki Orsolyának szólít? Van egy tippem: hasonló okból, amiért én nem szeretem a Zsoltozást: az iskolában mindenki Zsoltinak szólított, kivéve a matektanáromat, akivel nem voltak számottevő közös sikerélményeink…

Zala Orsi: Engem az iskolában nem zavart, hogyan szólítanak a a tanárok – általánosban sokrétű sikerélményeim voltak, a középiskolában meg „kibűbájoskodtam” magam és elővettem a legszorgalmasabb énemet, ha nehézségek adódtak. Idegenek esetében nem is igen érdekel, melyiket használják. Én azért nem szeretem, mert otthon mindig Orsinak, Orsikámnak vagy egyéb cuki beceneveken szólítottak – ha az „Orsolya” elhangzott, az bajt jelentett…!

– Milyen gyerekkorod volt? Sok volt benne az „Orsolyázás”?

Z. O.: Nem volt nagyon sok „Orsolyázás”, mert szerintem jó gyerek voltam, de azért mérhető számú volt, mert egy apró, cuki kislányhoz képest benne voltam minden huncutságban, aztán minden rosszaságban, kicsit fiúsan. Egyébként klassz gyerekkorom volt, sok és változatos élménnyel, kalanddal, játékkal és olvasással, falusi és fővárosi élettel, szóval volt benne minden, ami szerintem kellett ahhoz, hogy olyan legyek, amilyen lettem. Nem hagynék ki semmit, ha újra gyerek lehetnék.

– Sportriporternek készültél. Miért, hogyan?

Z. O.: A Forma-1-et már gyerekkorom óta néztem. Senna volt a kedvencem, de a Forma-1-es érdeklődésemet derékba törte az ő halála. 1994-ben a nyári szünetben valahogy elkezdtem nézni a foci-vébét. Főleg az akkor szépséges holland focisták ragadtak meg. Gyorsan felfogtam a szabályokat, levettem a közvetítés stílusát, és azt gondoltam, ez menne nekem is. Lehetnék én az első női sportriporter, aki focit közvetít. Mindig is gyorsan álmodtam nagyot. Elmentem a DUE sportújságíró-tanfolyamára, és bár a foci továbbra is érdekelt, megismerkedtem sok-sok sportággal, amik megtetszettek, amiket szívesen néztem, követtem, de a legjobban a vízilabda ragadott meg. Egy ideig külsősként dolgoztam a Nemzeti Sportnak, hazai vízilabdát tudósítottam, de aztán az egyetem más irányba terelt, a belpolitika és a gazdaság felé – aztán végül ezzel sem foglalkoztam, mert jött a DUE -, és a sport megmaradt a lelkes, valamelyest értő rajongó szintjén.

– Álmodsz még néha arról, milyen életed lenne sportújságíróként?

Z. O.: Igen, néha, főleg, ha sporteseményt nézek tévében vagy élőben meccset. Csendesen közvetítek is és kommentálok is. Néha nem csendesen…! De jó ez így. Azt hiszem, ezt nem tudtam volna egész életemben csinálni, ahhoz nem voltam elég elhivatott.

– Nem hibáztatlak, ha akadt egy-két olyan pillanat az elmúlt három évtizedben, amikor megkérdőjelezted, hogy jó ötlet volt-e az egész életed az egyesületre feltenned. Mindazonáltal én sosem láttam rajtad, hogy volt ilyen. Volt? És ha igen, mi lendített túl rajta, hogy folytasd?

Z. O.: Akadt, persze, hogy akadt. Kinek ne akadna ilyenje, ha az egész életét egy pályára teszi fel? Néha elgondolkodom, megállnám-e a helyem másutt is. Sosem tettem próbára magam, alig voltam állásinterjún, főleg csak az egyetem alatt. De az egyesületi munka olyan sokrétű, változatos és színes, millió és millióféle emberrel találkozom, dolgozom együtt. Na meg rugalmas munkavégzéssel jár, hosszú nyári szünettel, végülis ez a sok előny lendít túl a ritka elgyengüléseken. Szeretem, hogy fiatalokkal és idősekkel, lazákkal és komolyakkal egyaránt találkozom, megtalálom a hangot, és így vagy úgy, de mindenkit tudok motiválni a közös munkára.

– A fiatalok valószínűleg nem fogják érteni melyik dalra gondolok, de te igen: Ha volna két életed, tudnád, amit ma nem?

Z. O.: Nem kellene két élet. Ez az egy úgy jó, ahogy van. A két élet csak folyamatos elvágyódást okozna a másikba, amibe szerintem előbb-utóbb belezakkan az ember.

– A DUE-ban kiegyenlített a nemek aránya, sőt ha jól számolok, a táborozók között jó ideje már több a lány, mint a fiú. Szerinted miért népszerűbb ez a tevékenység a lányok körében?

Z. O.: Szerintem a táborozós korban a lányok nyitottabbak, barátkozósabbak, a fiúk még kicsit küzdenek a kamaszkorral, a helyükkel a világban, és óvatosabban mennek idegen közegbe.

– Híres vagy arról DUE-s körökben, hogy a nagydumás fiúk, férfiak között is talpon maradsz, sőt általában felül kerekedsz rajtuk. Rajtunk… Így születtél és nevelkedtél, vagy ez tanulás és gyakorlás eredménye?

Z. O.: Elsősorban születési rendellenességnek mondanám… Sosem jöttem ki jól a lányokkal. Már gyerekkoromban sem kötöttek le a lányos témák, mármint amikkel a lányok együtt töltik az időt. Csak ritkán szeretek fecserészni, a csajos kavarás meg végképp távol áll tőlem. Vásárolni is jobban tudok egyedül, többnyire célirányosan. Mosdóba is egyedül járok…! A gondolkodásom kettős: hallgatok a megérzéseimre, a dolgokat érzelmi oldalról, empatikusan is megvizsgálom, de alapvetően logikusan, analitikusan szeretem áttekinteni a helyzeteket. Szerintem ezért is lehet, hogy a férfiakkal egyszerűbben megtalálom a hangot, és szórakoztatónak találom a nagydumásokkal a szópárbajokat is. Jobban érdekelnek azok a témák, amikkel ők foglalkoznak. Ennyi év tapasztalattal és ennyi fiúbaráttal mondhatom talán, hogy ezt és a bennem lévő kettősséget értékelik is. Azért barátnőim is vannak, de csak egy-kettő, és megtanultam azt is, hogy kell a csajos időtöltéseket csinálni és még élvezni is. Inkább ez volt a tanulás és gyakorlás eredménye.

– A közös munkában többször vagy gyeplő, mintsem ostor. Visszafogod a túlzó, káros hülyeségeinket. Jól is teszed. Meglep, hogy így látom a szereped?

Z. O.: Nem lep meg. De ez főleg a táborra jellemző. Lenne olyan, aki azt mondja, hétágú ostor vagyok. Ez is a pragmatikus gondolkodás része, hogy mindig a célra szegezzük a tekintetünket, és ahhoz képest vizsgáljuk a dolgokat. De időnként én is elveszek a részletekben, amikben az ördög rejlik.

– Emlékszem, régen négyökrös szekérrel sem tudtuk volna mikrofon mögé vonszolni, ma pedig már rutinosan, felszabadultan szerepelsz, ha kell. Kétségkívül megtanultad – de meg is szeretted…?

Z. O.: Nincs vele gondom. Kiscé (Kiss Gábor táborvezetőségi tag – a szerk.) elmondta a tavalyi karácsonyi ünnepségen, hogy is volt ez az én mikrofon-fóbiám. Amikor az első DUE-táboromban először ültem rádiós mikrofon elé, ő volt a technikus, és a maga utánozhatatlan hangsúlyával azt mondta: „Ne lihegj a mikrofonba”. Ez egy időre elvette a kedvem az egésztől és a bátorságomat is. Aztán az egyetemen Wacha Imre tanár úr tanította a retorikát, hozzá jártam gyakorlatra is, és ő azt mondta, remek rádiós lehetnék, nincs beszédhibám, szép tisztán beszélek, jól hangsúlyozok blattolva is. Ettől megjött a kedvem, de nem mertem a száz rádiós ismerősömnek és barátomnak sem azt mondani, hogy „helló, én kipróbálnám magam, segítesz?” Szóval igen, ma már szívesen beszélek mikrofonba.

– Én néha elgondolkodom azon, hogy a DUE-nak köszönhetően mennyire zárt a baráti közösségem, és hogy ez jó, vagy rossz dolog-e. Neked például 1000 Facebook-ismerősöd van, és abból 541 közös velem. Ez óriási szám. Nyilván ezek nem mind igazi barátok. Te tudsz a DUE-n kívül is tartós, mély barátságokat kiépíteni?

Z. O.: Igen, tudok. Mondjuk, azt nem tudom, hogy minek számít, ha a DUE-n kívüli barátot egy DUE-s baráton keresztül ismertem meg… Elég zárkózott ember vagyok, nem keresem az új barátokat, hisz’ a meglévőkre sincs elég időm. Van egy-két ember, akiről azt képzelem, jó barátok lehetnénk, ha összesodorna bennünket az élet. Egy ideje ilyennek gondolom Kormos Anettet. Azt gondolom, vele nagyon jól megértenénk egymást.

– A DUE-ban sok az érzelem. Nem csoda, hiszen itt sok kreatív, különleges, önérzetes, szorgalmas ember gyűlik össze. Te is ilyen vagy, de közben mégis van – ahogyan ma mondják a politikusok – „stratégiai nyugalmad”. Mi táplálja ezt a belső rendet és sugárzó józanságot?

Z. O.: Ó, de szépen fogalmaztad meg…! A belsőm egy káosz, de a zseni a káoszt is átlátja, hogy egy újabb anonim bölcsességet hozzak. A viccet félretéve, nagyon impulzív a természetem, de csak nyugalomban és józanságban tudok működni. Az olyan váratlan helyzetekben, amikre nincs hatásom, vagy amiket nincs lehetőségem átgondolni, összezavarodom és összeomlok vagy dühös leszek a tehetetlenségtől, illetve az irányítás hiányától. Ha van befolyásom a szituációra, és van pár nyugodt percem átgondolni, akkor szinte bármit tudok kezelni. Ezért ezt a nyugalmat időnként magamra kell erőltetnem a saját és a környezetem érdekében. Az általános stratégiai nyugalmat pedig a tapasztalat táplálja: nagyon sok kis és nagy pánikhelyzetben voltam már, és megtanultam, hogy mindent meg lehet oldani, csak higgadtan át kell gondolni. A dolgok nagy része nem akkora dráma, mint elsőre látszik. Ezt a látszatot kell lehántani róla hirtelen és meglátni a lényegét.

– A DUE Tallózó a te főszerkesztéseddel vált országosan jegyzett, Magyarországon egyedülálló ifjúsági magazinná. Milyen állomásai és élményei voltak ennek a munkádnak?

Z. O.: Inkább az én menedzselésem mellett. Sokáig voltam főszerkesztő, de mindig voltak nagyszerű főszerkesztő-helyettesek, akik nélkül nem tartana ott az újság, ahol. Nem beszélve az engem követő ifjú főszerkesztőkről. Nem mesélném el itt a lap majdnem 30 éves történetét, de tény: óriási dolog ma, hogy egy ifjúsági lap minden hónapban tartalmasan, színvonalasan és határidőre megjelenik. Ebben mindig sok-sok tehetséges diákújságíró, táborozó rengeteg munkája fekszik, és persze a mindenkori grafikusok, valamint a hátteret biztosító DUE-iroda érdeme is.

– Milyen munkák azok, amik nélkül nem lenne DUE és tábor, de a táborozók nem látják ezeket, sőt gyakran a táborvezetőségi tagok sem?

Z. O.: Erre nem tudok válaszolni…! Túlságosan régről és belülről látom. Nem tudom, mi látszik kifelé…

– Hajlamos vagy az önkizsákmányolásra?

Z. O.: A kedvenc elfoglaltságom, amiről igyekszem leszokni.

– Min szoktál nagyon elkeseredni?

Z. O.: Meglepően sok dolgon, a pillanatnyi kedélyállapotomtól függően. Néha az is kiborít, ha tuskók velem a boltban, miközben én kedves vagyok. Ami általánosan elkeserít, ha feszültség van a szeretteim körében; ezen kívül az emberi ostobaság, a szűklátókörűség és a gonoszság. Attól még sírni is szoktam.

– Mi az a DUE-ban, ami minden társadalmi, politikai, technológiai és gazdasági változást túl fog élni, mert túl KELL élnie?

Z. O.: A közösség, a tehetség és a barátság.

– Sokat utazol, ha nem is annyit, mint némelyik DUE-s világutazó, vagy épp amennyit szeretnél. A világ melyik tájéka fogott meg legjobban, és miért?

Z. O.: Ebben sem tudom letenni a voksomat, mert szinte mindenhol tetszett valami, amerre jártam. A legtöbb helyre vissza is mennék bármikor. Ha mindenképp választani kellene egy tájat, akkor az a Karib-tenger vidéke lenne. Csodálatos az idő, meseszép a tenger, az emberek nem gazdagok, de nagyon kedvesek, barátságosak; boldogok úgy, ahogy vannak. Ha mindenhol így állnának az emberek az élethez, sokkal szebb lenne a világ.

– Élnél máshol, mint Magyarországon?

Z. O.: Igen. Ha nem is örökké, de szívesen élnék más országokban is, hogy jobban megismerhessem az életüket, kultúrájukat; többet lássak, mint turistaként.

– Arra is emlékszem, hogy hatalmas Jóbarátok-rajongó voltál. Vagy hát, gondolom, ma is az vagy. Most reneszánsza van ennek a sorozatnak. Téged milyen élmények tettek ekkora fanná?

Z. O.: Ma is vagyok, igen. Azon kívül, hogy irtó vicces, azt szeretem benne, hogy minden létező élethelyzetre van benne jelenet. Az én fejemben folyton előugranak részletek belőle a különböző szituációkban. És mások örömére el is mondom őket… Szerencsére a tesóm még nálam is nagyobb rajongó, így legalább egymást őszintén tudjuk szórakoztatni vele.

– A Tankcsapda még mindig nagy kedvenced a zenekarok között? Ők egy ideje meglehetősen sok kritikát kapnak a rajongóiktól.

Z. O.: Igen, még mindig az egyik kedvencem, bár színesedett az évek alatt a repertoárom. Kritikákat nem olvasok, főleg a rajongókét nem. Kritikusnak itt vagyok én, a fotelkritikusokról pedig szép hosszú véleményem van. Hallgatom, amikor ahhoz van kedvem, és elmegyek évi egy-két koncertre. Most pont voltam egyen; nekem tetszett, jól éreztem magam. Szerintem ez a lényeg.

– Megtanultál vitorlást vezetni. Mi benne a jó móka?

Z. O.: Rengeteg jó móka van benne. Például alázatra tanít. Hogy tudd: lehet, hogy a hajó van felül, de a víz az úr. Hogy tiszteld a természetet, a vizet, a szelet. Hogy tudd, sem okosabb, sem erősebb nem leszel soha, mint a természet. A jó hajósok mind alázatosak és tiszteletteljesek. Megtanulod a korlátaid, és ha okos vagy, tágítod őket, de nem gondolsz róluk többet, mint amennyid van. Igyekszel tanulni, fejlődni. Megtanultam vitorlást vezetni, de nem tudok hajózni. Jó matróz vagyok, és jó időben elboldogulok kormányosként is, de egy havária helyzetben csak segíteni tudok, mert gyors vagyok és bátor. Az is jó móka, hogy próbára teszed magad vele. És a legeslegjobb az, amikor kint vagy a vízen, süt a Nap, fúj a szél, csend van és a víz. Az maga a nyugalom.

– Tudom, hogy hozzám hasonlóan aktívan érdeklődsz a helyesírás iránt. Te mit szeretsz benne?

Z. O.: Most már semmit…! Utálom, hogy szinte senki nem tud helyesen írni. Az új szabályok miatt már nekem is gondolkodnom kell néha. Azt is utálom, hogy már igényük sincs az embereknek arra, hogy az anyanyelvükön helyesen írjanak, miközben egy idegen nyelv tanulása közben minden elírt betű hibát jelent. Kitágíthatnám az egész nyelvhelyességi kérdésre: az emberek nem tudják, minek mi a vonzata, hogyan hangzanak helyesen a szókapcsolatok, rosszul használják a szinonimákat, a hasonló hangzású szavakat, és még sorolhatnám. Szerintem siralmas.

– Beszéljünk Zoláról, a kutyátokról is. Különleges állat, a táborozók is ismerik – mesélj róla kicsit, mutasd be, kérlek!

Z. O.: Zola a világ legszebb és legviccesebb kutyája. Nagyon nagy és gyáva. Azt hiszi, ő egy öleb. Napi 22 órát alszik, délelőtt tízkor úgy kell felkelteni. Folyamatosan van mondanivalója, ezért ébren állandóan ugat, pofátlanul kunyerál, de nagyon jól nevelt, kedves és barátságos kutya. És mindig lehet rajta nevetni, annyi vicces dolga van. Órákig tudnám mesélni a történeteit.

– Villámkérdések a végére: a tücsök vagy a hangya lennél az ismert tanmesében?

Z. O.: Hangya. Nem is tudok zenélni.

– Most jobb lenni tinédzsernek, vagy akkor, amikor mi voltunk azok?

Z. O.: Nekem akkor volt jobb.

– A kor érdem vagy állapot?

Z. O.: Állapot. Csak akkor érdem, ha saját erőből menekültünk meg valamitől, ami megakadályozta volna a kor elérését.

– A régi jó dolgokból nem maradt már semmi?

Z. O.: De, az emlékük, és vannak jó új dolgok helyettük.

– Jobb félni, mint megijedni?

Z. O.: Mindenképp. Megijedni nem szeretek, ezért inkább félek, de félni sem szeretek. Mondják, hogy ha valamin tudsz változtatni, akkor azért ne félj tőle, ha meg nem tudsz, akkor azért. Ezt próbálom elsajátítani.

– Jobb adni, mint kapni?

Z. O.: Attól függ, mit…! Igen, nagyon szeretek adni, de a kapással sincs bajom…

– Lehet csak barátság férfi és nő között?

Z. O.: Én vagyok a bizonyíték, hogy lehet.

– Az egyén tehet valamit a globális felmelegedés ellen?

Z. O.: Persze, sőt. És tegyen is. Csak ésszel.

– Jobb lett volna, ha az internetet fel sem találják?

Z. O.: Dehogy lett volna jobb. Más lett volna. Például ezt az interjút élőben, telefonon vagy postai levélben csináltuk volna, és akkor már rég kész lenne. Mi már éltünk, amikor az internetet feltalálták, de még nem használtuk úgy, mint ma, és akkor is remekül elboldogultunk. Bizonyos készségeink visszafejlődtek, de a kattintásra lévő információ és a kapcsolattartás csodálatos dolog.

– Az egészség a betegség hiánya?

Z. O.: Nem, de a betegség hiánya része az egészségnek.

– Mitől lesz jó ember valaki?

Z. O.: Attól, hogy valóságosan jót akar és jót is tesz. Valamint nem akar rosszat, nem akar ártani, és nem is teszi. Jók és tiszták a gondolatai, a szándékai, és a szeretet aurája veszi körül. Ez nem azt jelenti, hogy sosem hibázik. Számomra például Ferenc pápa volt a jó ember megtestesítője.

(A cikkben található fotók mindegyike Zala Orsolya tulajdona.)

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Hanti Mártonnal
– Kecskés Istvánnal
– Kovács Bencével
– Balázs Istvánnal
– Vincze-Hajnal Blankával
– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással