„Minden a gombokkal kezdődött” – Molnár Benedek, az Interstellar új csillaga

Molnár Benedek már 17 évesen is majdnem profi rendezvénytechnikus és fotós, de mindenképpen szívbeli DUE-s. A 2025-ös médiatáborban ő kapta meg „A legjobb régi táborozó” díjat, ami tükrözi, hogy mennyire odaadó, lelkes és tehetséges ember. Ez volt az ötödik tábora. Volt már az angol és a fotós csoportban, idén pedig a rádiósok közé állt be, ami szintén mutatja a sokszínű személyiségét és szerteágazó képességeit. Horváth Natália portréinterjúja.

– Amint valaki meglátja az Instagram vagy Facebook oldaladat, szembesül a tehetségeddel a fényképezés terén. Mikor és hogyan ismerkedtél meg a fotózással?

Molnár Benedek: Magával a képalkotással két és fél éve foglalkozom, akkor kaptam meg az első kamerámat. Először a dolog a hardware-es része érdekelt, a kamera és az objektív felépítése és működése. Ez az egész természetesen érdekelt engem, hiszen mindig is úgy véltem, hogy ha bárkinek a kezében van egy kamera, az nagyon vagány. Ezután kezdett el foglalkoztatni a képalkotás: hogyan állítom be a gépet és komponálok meg egy képet. Innen indult az, hogy alkossak egy szép képet és át tudjam adni a barátaimnak, vagy a kép túlsó felén lévőknek azt, amit én láttam abban a pillanatban.

– Mi inspirál téged a fotózásban?

M. B.: Szerintem a fényképezésben az a szép, hogy át tudod adni a te nézőpontodat, amit te látsz és érzel. Lenyomod a gombot, megkomponálod, és onnantól az a te képed. Ha szerkeszted, ha fényeled, az a te képed. Ez az, ami inspirál benne: mindig meg tudom mutatni azt, hogy én mit látok valamiben, amit más lehet, hogy nem lát meg, mert az emberek többsége, mondhatni, csukott szemmel sétál. A telefonunkat nyomkodjuk, zenét hallgatunk, beszélgetünk a barátainkkal, és nem vesszük észre a világot, ami körül vesz minket. Szerintem egy fotográfusnak az feladata, hogy át tudja adni mindezt, mivel ő lát olyat, amit egy „normál ember” nem tartana szépnek, viszont ő meg tudja komponálni – hogy a kép azt mutassa, úgy lásd a képet, ahogyan azt az alkotó szeretné. Ez, ami engem inspirál. Persze az, hogy bármeddig lehet ebben fejlődni, szintén rendkívül motiváló. Mások képei is sokszor megihletnek, hiszen gyakran látok egy jó képet, és elgondolkozom, hogy én is akarok lőni egy ilyet. Nyilván nem lemásolni egy az egyben, ugyanott, ugyanúgy, hanem egy ilyesmi, mert tetszik a kompozíció, a színek, az, ahogy kinéz, vagy tetszik a hangulata.

– A képeid között van portré, természetfotó, rendezvény vagy koncert, és street fotó is. Melyik a kedvenc műfajod, és miért?

M. B.: A kedvenc műfajom a street-fotográfia, mert meg tudom mutatni az embereknek, amit én látok az utcán. Imádom nézni az embereket, ahogy viselkednek. Bárhol vagyok, egyedül vagy társaságban, mindig nézem az embereket, és ezt meg is tudom örökíteni. Tényleg tudok olyat mutatni, amit más nem venne észre, de én meglátom, megkomponálom, megszerkesztem. Az utcán bármi föllelhető, bármit megtalálsz. Bármilyen stílusban tudsz fényképezni, hiszen egy ködös kép is jól néz ki; pont, mint egy tűző napsütéses. Lehetek akár tömegközlekedésen is, és meglátok valamit, amiről tudom, hogy érdekes kép lehet. Akár az árnyékok, a bácsi szemüvege, ahogy olvassa az újságot, vagy ahogy sétál, amilyen viseletben van, akár a háttér, a csempe, a matricák a falon, a villanyoszlopon. Mindezt vissza tudom adni egy képpel – ezért a kedvencem a street-fotográfia.

– Melyek a kedvenc saját képeid?

M. B.: Azért ezek a kedvenc fotóim, mert nekem tetszik a képen látható kompozíció, a fények játéka, egy erős arcvonás, érzés, pillanat, vagy a szép színek. Az is fontos számomra, hogy a kép elkészítésének pillanatában mit éreztem, mi fogott meg, amikor belenéztem a keresőbe, és hogy ezek a képek az én fotográfiai stílusomat tükrözik.

– Ha jól tudom, az iskoládban, a budapesti Szerb Antal Gimnáziumban te vagy felelős a rendezvények hang- és fénytechnikájáért. Hogyan kerültél ebbe a pozícióba?

M. B.: Volt az iskolánkban egy tanárváltás, és elment a pedagógus, aki a hangtechnikáért, a hangosításért felelt. Mielőtt elhagyta az iskolát, megmutatta az érdeklődőknek, mi hogy működik. Az új tanár nem értett hozzá, viszont látta, hogy ez engem érdekel, és azt mondta, hogy nyugodtan csinálhatom, ha szeretném, rám bíz mindent, úgy sincs, aki csinálja és látja, hogy értek hozzá.

– Karrierként gondolsz a rendezvénytechnikára?

M. B.: Igen, szerintem ezzel eltaláltam, hogy amit szeretek csinálni, az lehet a munkám, de ugyanígy látom a fényképezést is. Akár az is lehet a munkám, mert érdekel, és szeretem csinálni. A hang- és fénytechnika, a rendezvénytechnika azért foglalkoztat jobban, mert sokkal több oldala van, mint a fotózásnak. Nagyon sok embert megismerhetek, dolgozhatok velük, tanulhatok tőlük. Bármeddig tanulhat az ember, és a rendezvénytechnikában sokkal többet kell improvizálni. Például, ha valami elromlik, azt gyorsan kell megjavítani, mert 5 perc múlva koncert vagy beállás. Szóval igen, karrierként gondolok a rendezvénytechnikára. Nem feltétlenül tudom, hogy a fény- vagy a hangtechnika irányába megyek-e, de jelenleg inkább a hangtechnika felé hajlok. Hobbi vagy belépő szinten megmaradna a fénytechnika is számomra, mivel azt is imádom csinálni. Inkább a hangtechnika, hiszen bárhová megy az ember, hangokra mindig szükségünk van. Szerintem zene nélkül az emberiség nem igazán érne semmit se, mert a zene rengeteg mindent közvetít. Én is imádok zenét hallgatni. A hang nélkül, vagy a hangrögzítés művészete és a mögött rejlő technika nélkül nem hinném, hogy lenne élet. Ugyanilyen a fotográfia is. Imádom azt, ahogy egy szimpla hanggal, képpel, fénnyel, vagy ezek megfelelő kombinációjával érzéseket tudunk kiváltani az emberekből.

– A tábori élet szempontjából is nagyon fontos a zene, legyen szó tábordalokról, a felező- és záróbulikról, vagy a különböző zenés rádióműsorokról. Te milyen zenét hallgatsz szívesen? Van kedvenc műfajod vagy előadód?

M. B.: Imádok zenét hallgatni, szórakozás szempontjából is, de szakmai füllel is, mert ebből is sokat lehet tanulni. A zene, amióta élünk, jelen van. Össze tud kapcsolni egy társaságot, érzéseket vált ki a hallgatóból, elmond egy történetet, szép a fülnek. A zene az ott van a mindennapjainkban. Mindent hallgatok, ami jó a jazztől kezdve a metálig és a technóig, amire azt mondom, hogy jó a ritmusa, vannak benne jó hangok, jó a szövege, vagy jó érzéseket vált ki belőlem, esetleg éppen az ellenkezőjét, vagy tényleg olyan a felépítése, hogy az egy banger. (Angol szleng, itteni jelentése: energikus, fülbemászó és népszerű zeneszám – a szerk.) Minden műfajt hallgatok szerintem.

– Milyen hatással volt az érdeklődésedre annak, hogy apukád színpadtechnikai szakember a a Müpában?

M. B.: Ő volt a legnagyobb hatással rám, miatta kezdtem ezzel foglalkozni, és ő tud ebben a legjobban támogatni. Ezért érdekel kisgyerekkorom óta a hangtechnika vagy a média. Bármi, ami a színfalak mögött történik: a backstage, a fények, a gombok… de tényleg minden a gombokkal kezdődött! Lehet tekergetni, hangja van – eltekerem, és egy érzést ad. Szóval nagyon-nagyon jó… Édesapámtól tanulhattam legtöbbet, és azoktól az emberektől, akik a Müpában helyezkednek el, mert ők igazi szakemberek a szakma csúcsán, és így nagyon sok kapcsolatra is szert tudtam tenni. Olyan szakemberekkel és eszközökkel dolgozhatok, akik és amik másnak nem adatnak meg ebben a korban. Hihetetlen jó szakemberekkel ismerhettem meg, akiktől baromi sokat lehet tanulni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, hogy édesapám ott dolgozik, és el is tudja nekem mondani a dolgok a működését, a hátterét; azt, hogy miként működik egy hangfal, egy kapcsoló, egy fader. Bármilyen elektronikáról van szó, van róla sejtésem, hiszen kiskorom óta ez van belém nevelve. Kiskorom óta érdekel az egész, de csak egy pár éve elkezdtem vele igazán foglalkozni.

– Úgy hallottam, hogy a BME villamosmérnöki szakja a célod. Miért pont ez a szak? Hogyan kapcsolódna ez a karrieredhez?

M. B.: A BME és az Óbudai Egyetem között vacillálok. Ezt még eldöntöm a későbbiekben, de a villamosmérnöki szak azért érdekes számomra, mert ott sokkal jobban megértem a technikai dolgok működését, és meg tudom javítani azt, ami elromlik. Szerintem egy hangtechnikus feladata nem csak az, hogy hangosítson vagy megcsináljon egy rendezvényt tip-topra. Fontos, hogy értse a dolgokat a keze alatt, például egy keverőpultot. Ha elromlik, meg tudja javítani – nem feltétlenül teljes mértékben, de meg tudja találni a hibát, vagy vissza tudja vezetni a hibaforráshoz. Szóval ezért a villamosmérnöki, mivel az elektronika, az elektromosság a szakma alapja.

– Szerinted mind a fotózásban, mind a rendezvénytechnikában a szaktudás és a tapasztalat, vagy a saját profi felszerelés fontosabb?

M. B.: Részemről egyértelműen a szaktudás és a tapasztalat, mert ezzel tudsz bármit használni. Ha megvan a szaktudásod, akkor már számít az, hogy milyen eszközzel dolgozol – egy szintig. A jó hangtechnikusok megcsinálják a lehető legjobbat, kihozzák belőle azt, amit talán senki nem gondolt volna, hogy ezzel ilyet lehet csinálni. Emellett, persze, számít, hogy egy koncertet mivel keversz, vagy milyen mikrofont használsz, milyen minőségű eszközöket. Itt a minőségen van a hangsúly, nem azon, hogy profi-e vagy sem. Ha valami sokáig bírja, és jó minőségű, akkor az egy világklasszis darab, amit mindenhol használnak, egy ipari standard, és amit mindenhol használnak, mivel minőségi, nem feltétlenül drága. Szóval egy szinten mindkettő számít, de inkább a szaktudás, és ha az megvan, akkor számít az, hogy milyen volumenű egy rendezvény, és hogy mivel dolgozunk. Ugyanez van a fotózásban is. Egy kezdő kezébe adhatsz jó gépet vagy egy belépő gépet – mind a kettővel ugyanúgy fog tudni dolgozni. Egy profi kezébe adhatsz egy profi és egy alsó kategóriás gépet, mind a kettővel jól fog dolgozni. Persze, itt a munka céljától is függ, mert nem mindegy, hogy milyen célra mit használunk.

– A 2026-os tábortól te is része leszel a tábor technikusi csapatának, az Interstellar Assistance-nek. Mit vársz leginkább az új szereped kapcsán?

M. B.: A ’26-os táborral kapcsolatban azt várom legjobban, hogy rengeteg tudást és tapasztalatot szerezzek Vakondéktól. (Vakond: Kuti Sándor, a Magyar Rádió expert rendszermérnöke, a DUE-tábor szakmai vezetője, az Interstellar alapítója – a szerk.) Nagyon nagy tudásra tehetek szert a velük végzett munka során. Várom a beszélgetéseket, a szakmai meglátásokat, a véleményeket!

– Hogyan alakult ki a kapcsolatod Vakonddal?

M. B.: Vakonddal tavaly ismerkedtem meg jobban. A legelső táboromban apumnak ismerős volt, hiszen már dolgoztak együtt, de csak az idei táborban beszéltük meg ezt részletesebben, és Vakondnak is rémlett valami. Ekkor fény derült arra, hogy honnan ismerik egymást, és így, apun keresztül volt egy közös kapcsunk. Jó érzéssel tölt el, hogy ilyen hangmérnökökkel ismerkedhetek meg, akiknek a munkájuk elismert, és még inkább az, hogy ők egymást is ismerik, így részben én is ebben a körben tudhatom magam. Vakond szerintem egy mester, hiszen amit tud, azt nagyon tudja; amit nem, azt is… Imádom hallgatni, hihetetlen nagy beleéléssel és érdekesen tud mesélni, tanítani, és nagyon cuki is…!

– Idén ötödik alkalommal voltál a DUE-táborban. Mi fog leginkább hiányozni a táborozói életből?

M. B.: A táborozói múltamból az fog hiányozni, hogy „végteleneket baromkodhattunk”. Egy kicsit komolyabbnak kell majd lennem, mivel a táborvezetői, technikusi csapat része leszek. Nem csinálhatunk olyan nagy bolondságokat, mint eddig, ez tényleg hiányozni fog. Más nem, hiszen mindenki ott lesz, akit szeretek és a barátom.

– Mi a kedvenc tábori élményed?

M. B.: Nehéz kérdés, hiszen minden nap történik valami nagyon vicces, nagyon fura, nagyon jó élmény a táborban. Talán azt mondanám, amikor tavaly megnyitottuk a srácokkal az éttermet, az hatalmas siker volt. Egyszerűen mondjuk így: baromi jó ötlet volt tőlünk az, hogy csinálunk egy éttermet. Azt mondom, hogy az ilyennek van történelme, van ötlet benne, humoros is. Szerintem az étterem megnyitása nagyon jó volt.

– Neked mit jelent a DUE-tábor?

M. B.: Sok barátot, sok kedves embert, szaktudást és tapasztalatot. Nagyon jó élményeket. A DUE az év legjobb kilenc-tíz napját jelenti nekem. Ez az a tábor, az az esemény, amit 0-24 órában várok, egész évben, mert „szétrobbantjuk”. Tényleg olyan ez a tábor, amihez foghatót senki sem látott. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek az emberek, és az, hogy mindenki szereti a másikat. Ez egy olyan közösség, egy olyan család, ahol tényleg mindenki mesél, mindenki beszélget a másikkal; nincs az, hogy lenézzük vagy bántjuk a másikat. Mindenki elfogadja a másikat úgy, ahogy van, és a közösség, a régi és új barátságok, a csoportvezetők – az emberek! Fú, milyen jó is lesz a ’26-os tábor!

(A cikkben szereplő fotók mindegyike a DUE és Molnár Benedek tulajdona.)

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Zala Orsolyával
– Hanti Mártonnal
– Kecskés Istvánnal
– Kovács Bencével
– Balázs Istvánnal
– Vincze-Hajnal Blankával
– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással