„A sors sodorta elém, hogy képekkel tarkítva bonthatom ki az engem foglalkoztató témákat, és hálás vagyok érte.” – Scrob Andrea számára a média több, mint munka.

Scrob Andrea, a DUE Tábor legújabb tévés csoportvezetője, a média minden oldalának szerelmese. Dolgozott a Duna Televízió legismertebb műsorain, de a paraszti kultúra is az élete része. Beszélt az alkotásról, televíziózásról, kecskékről, és arról, hogy szülőként hogyan látta a DUE Tábort. Horváth Natália portréinterjúja.

– Mikor kezdtél el érdeklődni a média világa iránt?

Scrob Andrea: A nagypapám a kolozsvári magyar újság szerkesztője volt, a nagymamám pedig az írószövetség könyvelője. Így bármelyikük vigyázott rám, írókkal, költőkkel, újságírókkal voltam körülvéve. Ha konkrét példát kell mondanom, lenyűgözött az akkor még írógépen dolgozó emberek látványa, varázslat volt számomra, ahogyan a szövegek születnek. Az írás azóta is lételemem, bármilyen élethelyzetben vagyok, egy feladat bearanyozza a szürkébb perceimet is. A sors sodorta elém, hogy képekkel tarkítva bonthatom ki az engem foglalkoztató témákat, és hálás vagyok érte.

– Tizenöt éven keresztül dolgoztál a Duna Televíziónál, közben megismerted és ki is próbáltad a műsorgyártás különböző oldalait. Mi áll hozzád legközelebb ezek közül?

S. A.: Minden. A showműsorok világa varázslatos, a tehetségkutatóké ráadásul lélekemelő is. Egy portréfilm készítése megtisztelő, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki elfogad közvetítőnek a nézők felé. Minden sors, minden történet gazdagítja az enyémet is. A magazinok fontosak, ablakot nyitnak különböző témákra, amikről a néző esetleg csak rajtunk keresztül értesül. A dokumentumfilmek lehetőséget adnak arra, hogy dimenziót válts, a készítésük során kilépj a megszokott életedből. A hírműsorokat viszont csak nézni szeretem.

– Melyik a kedvenc műsorod, amin dolgoztál, és miért?

S. A.: Nagyon nehéz választani. A Fölszállott a páva népzenei és néptáncos tehetségkutató műsor fordulópont volt az életemben. 2011-ben kértek fel rá, és azt jelöltem ki célként, hogy a műsor licence ne csak a hagyományőrző közösségre épüljön, hanem tárja ki a táncházmozgalom ajtaját a kereskedelmi médiához szokott tartalom fogyasztók számára is. De – és ez nagyon fontos – ne sértse a hagyomány őrzőinek értékválasztását. Szerintem nagy dolgok csak úgy születnek, ha mindenki súrolja önnön határait.

– Inkább a folyamatot vagy a végeredményt szereted jobban?

S. A.: Nehéz választani. Talán a folyamatot, mert a végeredmény után egy átmeneti ürességet is érezhet az ember. Ti például hogyan érzitek magatokat egy nagyon intenzív, alkotó munkával és új barátságokkal teli DUE Tábor után? Azt hiszem, hasonló lehet, mint egy finálé utáni szürke hétfő…

– Három évet éltél egy tanyán. Miért akartad megismerni a paraszti kultúrát? Honnan jött az ötlet?

S. A.: Több összetevője van. Foglalkoztat az önellátás, számomra az a szabadság egyik megtestesítője. Szeretem a természetet, keresem a Földdel/földdel való harmóniát. A Fölszállott a páva című tehetségkutató műsor is közrejátszott, egészen komplex gondolatvilágú, „helyén lévő” fiatalokat ismertem meg a résztvevők személyében. Úgy tűnt, mintha a paraszti kultúra bölcsessége lebegne körülöttük. Meg akartam ismerni funkcionálisan is. A tanyán éreztem meg igazán, hogy a sokat emlegetett fenntarthatóság mindvégig a miénk volt, és lehet, hogy „a hátra az új előre”. Persze integrálva a mai gondolkodással, tehát az asszony is ember, a kutya pedig nem láncra való – hogy csak pár olyan dolgot említsek, amit azért nem árt figyelembe venni, mielőtt nyakló nélkül elmerülünk a nosztalgiában.

– Mit adott számodra ez az élmény?

S. A.: Elképesztő boldogságot. Örök rajongást a kecskék természete iránt… No meg tapasztalatot – így ha még egyszer belekezdek, már jól is fogom csinálni. Nem utolsósorban pedig „A falu bolondja” című műsor ötletét, amiben Novák Péter segítségével megismerhetjük a paraszti kultúrát, úgy, ahogy én is tettem a tanyán. Keressetek rá!

– Hogyan ismerted meg csoportvezető társadat, Szentendrei Adriennt?

S. A.: Rettenetes élmény volt! A történet röviden: sohasem voltam jó kapcsolatépítő, a szakmai lobbi sem az erősségem, azt viszont nem tudtam, hogy a prezentáció a rémálmom. Így jelentkeztem az MTVA-ban évente megrendezett műsorötlet-börzére, az Aranykapu című szinopszisommal. A fókuszban a népdalokban és mondókákban rejlő, a szerelmet és a testiséget felvezető üzenetek álltak. Ám a vetítőterem közönsége előtt még a pendrive-ot sem tudtam behelyezni a laptopba, annyira remegett a kezem. A táborban majd szívesen elmesélem, ami ez után történt – egy biztos, az esemény díjkiosztó gálája is nagyon kínos volt. Csak az szórakoztatott, hogy volt egy kolléganő, aki láthatóan ugyanúgy erőlködött, hogy mindig mosolyogjon, mint ahogy én is tettem. Így lettünk barátok Adrival, mert azt hiszem, mindkettőnket a munka szeretete határoz meg, nem a körítés.

– Hogyan ismerted meg először a DUE-t?

S. A.: Szentendrei Adrienn mesélt róla, a fiam pedig több évig lelkes táborozó volt. Szülőként ez hatalmas öröm volt, mert míg az oktatási rendszer nem tudta kellőképp motiválni, a DUE táborban rácsodálkozhatott a közös alkotás és a munka örömére. Is.

– Idén első alkalommal leszel csoportvezető a DUE Médiatáborban. Mit vársz a legjobban a tábortól?

S. A.: Igyekszem semmit nem várni, mert így is nagyon gyorsan telik az idő. Ha még jobban pörgetjük, a végén valaki Andi néninek fog szólítani…

– Mit szeretnél átadni a csoportodat választó táborozóknak?

S. A.: Hogy alkotni jó. Hogy a felszín mögött vannak a lényeges dolgok. És hogy nincs lehetetlen – közösségben legalábbis semmiképp.

– Villámkérdések a végére. Tea vagy kávé?

S. A.: Kávé. A táborban – úgy hírlik – mindenképp arra lesz szükségem.

– Szénsavas vagy mentes víz?

S. A.: Mentes.

– Milyen zenét hallgatsz szívesen?

S. A.: Egy jó tábordalt.

– Könyv vagy film?

S. A.: Jó időben inkább könyv, rossz időben inkább film.

– Milyen tulajdonságot értékelsz legjobban másokban?

S. A.: Őszinteség, empátia, tehetség. 

– Mi tud azonnal felvidítani?

S. A.: A munka.

– Mi a kedvenc ünneped?

S. A.: A munka ünnepe – bár egyébként csak viccelek.

– Melyik állathoz hasonlítanád magad?

S. A.: Vagy mégsem vicceltem: juhászkutya.

– Mi az a képesség, amit mindig is meg akartál tanulni?

S. A.: Magabiztos „nemet” mondani.

– Mi a legjobb tanács, amit valaha kaptál?

S. A.: Édesapám mondása az volt, hogy „Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz.” Mindig betartottam.

– Mi a legrosszabb?

S. A.: Azokra nem pocsékolok memóriát.

– Mit értékelsz a legjobban egy barátságban?

S. A.: A bizalmat.

– Melyik három szó jellemez téged legjobban?

S. A.: Erre én is nagyon kíváncsi vagyok!

– Milyen ember inspirál téged?

S. A.: Van olyan szó, hogy ökohumanista? Ha lenne, ezt válaszolnám.

– Mi a legfurcsább álmod, amire emlékszel?

S. A.: A legjobb: tudok repülni. A legrosszabb: van, hogy nem sikerül.

(A cikkben szereplő fotók mindegyike a DUE és Scrob Anndrea tulajdona.)

Portréinterjú-sorozatunk korábbi beszélgetéseit megtalálod itt, a nevekre kattintva:

– Molnár Benedekkel
– Zala Orsolyával
– Hanti Mártonnal
– Kecskés Istvánnal
– Kovács Bencével
– Balázs Istvánnal
– Vincze-Hajnal Blankával
– Szalai Maja Annával
– Bodonyi Dániellel
– Panulin Hajnalkával
– Hora Dániellel
– Szentendrei Adriennel és Nagy Alizzal
– Gyarmati Erikkel
– Cseh Virág Tündével
– Bodor Júliával
– Velek Domonkossal
– Kiss Benedekkel
– Takács Leóval
– Tótfalusi Fannival
– Vákics Konráddal
– Torma Viktóriával
– Hacsek Anikóval
– Pas Marcellel
– Babcsány Andrással